Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 2. szám - Tóth Péter Pál: Dokumentumfilm és filmdokumentum

napi fasizmus című filmben, amely bár csaknem kizárólag dokumentum-felvételeket használ fel — valójában nem ezek, hanem a (gondolatmenet, a nézőpont hordozzák a film lényegét. (Egy lengyel rendező .alighanem más szempontokat talált volna a II. világháború és .a fasizmus bemutatásához). Ez a film vállaltan esszé. Ettől élesen el kell határolnunk a dokumentumfilmet, mert lényegileg más. S a dokumentumfilmeken belül is el kell határolnunk a dokumentumfilmezést, minit dokumentum-jellegű filmek gyártási, készítési gyakorlatát, illetve a dokumentumfilmet, mint művészi produktumot, mint végső szemléleti választ az emberi élet kérdéseire.*

A dokumentumfilm (a dokumentumok, csoportosításának) hitele és ereje ugyanaz, ami a dokumentumoké: hogy amit látunk, az önmagával egy, nem hamisított. Ebből következik, hogy a dokumentumfilm csak jelanidejű lehet, akkor is, ha a múltat idézi. A dokumentumfikn nem próbálja azt az illúziót kelteni, hogy nézője a múltat látja általa, hanem legföljebb a múltról szóló mai véleményeket tükröz. Fikció, ha eljátsz- szák színészek (vagy akár ugyanazok az emberek, akikkel egykor valóban megtörtént), hogy mi történt. Szemben a látszólag eseménytelenebb, kevesebbet megjelenítő mesé- léssel, ahol a mesélő egy pillanatig sem akar másnak látszani, mint ami, egy pillanatig sem próbál illúziót kelteni (Sára: Pergőtűz). Gondoljunk a Puck-példára: egy eljátszott jelenet vagy .magával a játék aktusával azonos, vagy nem dokumentumfikn, hiszen dokumentálni csak olyat lehet, ami a dokumentálással (filmfelvétellel) egyidő- ben valóságosan megtörténik, márpedig a színjátékban minden stilizálás, kivéve magát a játék aktusát. Fikció, ha bármi olyas dolog .kerül filmszalagra, .ami megjelenít valamit, de ott és abban a pillanatban nem azonos vele. Szemben .azzal, amikor .a „hős” (a szituáció) hagyja, hogy a .kamera lefilmezze őt a maga valóságában (Gulyás-testvérek: Vannak változások). Ami egy dokumentumfilmben történik: megismételhetetlen.

A dokumentumfikn és .a játékfilm közötti legalapvetőbb különbség az, hogy az utóbbi szemléletileg a valóság elemeinek ihlet diktálta csoportosításával teremti meg a szemlélet számára magával „a” valósággal egyenértékű Egészet, formailag pedig a művészi megformálást tekinti követendő eszköznék a mondanivaló .kibontása felé ve* Itt kell szót ejteni a kvázi-dokumentumfilmről, arról a roppant módon szerteágazó „műfajról”, amelynek termékei egyetlen dologban egyeznek meg: létrehozói a tényeket, a valóságot csak annyira tartják tiszteletben, amennyire „alkotói” törekvéseiket a megtörtént- ség, a megkérdőjelezhetetlenség látszata igazsággá avatja. Ha azonban valami módon elleni mondana eme törekvéseknek a valóság — nem háboznak rajta csonkítást elkövetni. (Jó példa erre a hlradózás máig fenntartott gyakorlata. Ez teljes ellenőrizhetetlenséggel, ex katedra közöl direkt véleményeket a tényekről — a tényekre hivatkozva, azokat azonban vágóképpé, ,,híranyag”-gá degradálva, amelyek fölött ott a kísérőszöveg mindenhatósága, az adja tudtunkra, mit kell látnunk a képen, hogyan lehet értelmezni mindazt, amit a vágóprés szemünk elé enged.)

Azt is le kell szögeznünk: pillanatnyilag ez a kvázi-dokumentumfimes mentalitás csaknem teljes mértékig uralja a terepet. Következménye ez egyfelől az ún. információs robbanásnak. Annak, hogy az információk terjesztésében a televíziózás viszi a prímet, s Így a televíziózás gyakorlatában elfogadottá vált felfogás. Ennek lényegét a következőkben látom: A televízió — bármilyen sokat Írjanak is „médium'’-voltáról, filmezést „forradalmasító” technikai lehetőségeiről — mindenekelőtt olyan apparátus, amely szükségképpen az állam birtokában van vagy befolyása alatt áll. Világos, hogy így a leghatékonyabb tömegkommunikációs rendszer első feladata az állami politika propagálása. A televíziónak dolgozó filmes számára így eleve megfordul a sorrend, mielőtt egyetlen centiméter nyersanyagot leforgatott volna: nem arról van sző, hogy ismerjük meg a világot, hanem, hogy ismerjük meg olyannak, ahogyan a tulaj látja. Ez azután az eszközöket is meghatározza: nem arra van szükség, hogy a néző beavattassék valamibe, megismerjen valamit, hanem hogy informálódjék felőle (az informátor számára szükséges mértékben), értesítsék a világ dolgairól. A kettő között annyi a különbség, mint egy viharos szerelem és egy esküvői dísztávirat között. Egyes filmek készülhetnek (és készülnek) ennek ellenére, de maga az apparátus nem ebben az irányban működik.

Következménye ez másfelől a nézői naivitásnak és hiszékenységnek. Az emberek többsége ugyanis hisz a szemének, a fülének, alapjában véve egészséges és ártatlan logikájának, hogy amit lát és hall, az valóságos. Márpedig hogy erről mennyire nincs sző, azt bizonyítani sem igen kell.