Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 1. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Emberi környezet - Küzdelem az immunreakcióval (regényrészlet)

annál többet. Ha láttad volna az arcod! Egészen eltorzult. Az öreged összerezzent és válaszolni akart, de aztán behúzódott, mint csiga a Iházáiba. Félt! Értsd meg, félt tőled!

Mintha váratlanul kinyitották volna előttem kolozsvári háziunk kapuját, a küszöbről az udvart láttam, a Miké utcáig elnyúló kertet, édesanyámat, fejében piros babos kendő, a homokozóban a két „kicsit”: húgomat és öcséméi, szerencsétlen nagyanyámat, amint csipkét köt az árnyékba húzott széken. A kép átváltott, már csak apám látszott rajta, épphogy feltűnt, máris benyitott dolgozó- szobájába, és könyörtelenül becsukta maga mögött az ajtót. Én kívül maradtam, holott majd szétfeszített a mondanivaló, amit szerettem volna megtárgyalni vele.

— Dehogy tőlem félt! Az érveim ijesztették meg, a tekintélyét óvta. Attól félt, hogy nekem van igazam, s ha kimondom, összeomlik az az egész hazug világ, amihez foggal-köröméi ragaszkodott.

Karcsi szeme meg sem rebbent.

— Magad mondtad: félt!

Este, hogy Karcsi után becsuktam az ajtót s a villanyt szórakozottan eloltottam az előszobában, a hirtelen ránuboruló sötétségben 'úgy éreztem magam, mint aki ki van szolgáltatva a sötétségnek, a sötétben rejlő ellenséges erőknek, leüthetik, kést dobhatnak belé s mégcsak nem is sejti, mikor következik be a baj. íMegdenmesztett ez a borzongó érzés. Álltam, míg el nem oszlott.

Megpattintottam a kapcsolót, s a fényben visszatértem ismerős világomba, a bútorok a helyükön álltak, sehol semmi rendellenesség, semmi nyoma a késdobáló rémnek; a Duna csöndesen hömpölygött s rezegtette óriási testén a partról rácsurgó fénysugarakat, a zűrzavar bennem fcavargott, a magamról alkotott kép zihálódott szét, hiába tértem vissza újra 'és újra a nyilvánvaló gondolatra, hogy ami történt, megtörtént, értelmetlenség töprengeni rajta, hisz változtam úgysem vagyunk képesek. Az immunrendszer roncsai között botladozva sehogyan sem bírtam nyugvópontra jutni, kapkodtam, mint mély vízben a fuldokló, aki kétségbeesetten keres valami szilárd testet, am'ilbe megkapaszkodhat, makacsul visszatért a fölfedezés, hogy ha apám csakugyan félt tőlem, akikor kettőnk viszonya gyökeresen másként fest az ő szemszögéből, mint az enyémből, azaz egyáltalán nem biztos, hogy igazam van. Apámnak két szerepet osztott ki a sors, az egyik a politikusé volt, a másik a családapáé, elfogultság ómban én csak az utóbbival foglalkoztam.

És hogy a bomlás még teljesebb, 'még 'áttekinthetetlenebb legyen, >egy este megszólalt a telefon — egy valamelyest rekedtes, ám túlcsordulón vidám hang kérdezte:

— Emil, ite vagy az?

A .hangot nem ismertem, nem tudtam, ki hívott föl, de egy más világ jelentkezett, a derű, a jókedv világa, amiben már-már eloszlott a félelmem, a bizonytalanságom, a szorongásom.

— Én vagyok az — válaszoltam sietve.

— Itt Wessel Bandi beszél, ha még emlékszel rám. Ahányszor Pesten jártam, mindig kerestelek, de soha nem volt szerencsém. Végre elkaptalak. Mondd, van valami programod ma estére?

Az igazat megvallva, elígérkeztem a pécsi öregdiákok összejövetelére, de most a másodperc egy töredéke alatt Bandi mellett döntöttem. Az elkerülhetetlen unalom helyett azt a bizonytalan lehetőséget választottam, amit Bandi vi9