Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Kompolthy Zsigmond: A rejtőzködő főmű (Néhány szempont Krúdy Boldogult úrfikoromban című regényének elemzéséhez)
dy elbeszélő művészetében. Az egyik első és csodálatos leírás a Napraforgó ban található: „Csak alkonyattal ne halljak meg e tájon! Jöjjön lábujjhegyen a perc, amely bekandikál a kulcslyukon néma, nagy éjjelen, midőn a csillagok sem láthatók, s könnyű feladat átmenni az egyik waiksötét putriból a másikba. ... De alfconyiaittal kíméljen, mint egy fiatal őzsutát.”28 A kései Krúdy alkony-képeiből eltűnnek e nagyszabású, árvérzett látomások. A szöveg hideg lesz, de talán éppen ezért sokkal fantomosabb. Az alkonyi halál az Ul- rik-novellákban is a legszömyűbb lehetőség, ilyenkor minden megtörténhet: „Az ápoló, Ulrik úr fizetett ápolója, aki éppen abból a célból szolgált a háznál, hogy a nagybeteget minden veszedelemtől megóvja, azután Ulrik úr titokzatos intésére négy- kézlábra ereszkedett, mintha valami gyermekjátékhoz készülődne, és a fáradt Ulrik urat a hátára vette. Aztán futamodni kezdett, mint egy kutya. Ki a házból, ki a veszedelemből; vecsemye után. járt már az idő, sietni kellett az ördög elől, amely alkonyattal szereti elvinni a haldoklókat. — Milyen rossz szagod van — mond elismeréssel a lovas, amikor a ló nyakára borult.”29 Az alkonyati óráknak az ördög a főszereplője. Itt ismét „kisszerűbb” lett Krúdy ábrázolásmódja. Ez az ördög egyáltalán nem valami lángoló démon, sokkal inkább patriarchális, borozgató kísértet, ami nem jelenti azt, hogy veszített volna lélekvesztő erejéből. A has ezeregyéjszakájaban olvassuk: az ördög „kimerészkedik a bokorból és ajánlatokat kezd tenni az esti órák eltöltése irányában.”30 A regényben: „alkonyati félhomályban... amikor a hagyomány szerint maga a sánta ördög is abbahagyja a templomok körül való leskelődést, és élbújik valamely koosmasarokban, hogy az abroszra haj'tsa fejét.. ,”31 Ennek ellenére Krúdy pillanatnyi kétséget sem hagy afelől, hogy a regénybe!! nap az „ördöngösségek napja volt”.32 Még egy fontos kompozícdós eljárás vár elemzésre az első fejezetből, Vilma, Po- dolini és a középkorú úriember 'beszélgetése a szigeti szállodában. Ebiben a regény alaphelyzete, a'laipdramaturgiiája ábrázol ódik: nagyjából véletlenszerűen összeverődött, többnyire lecsúszott egzisztenciák beszélgetése egy vendéglői asztalnál. Az alap- dramatúrgia a következő: valaki mindig viszi a szóit, „szólója” van, többnyire anekdotákat mesél, valamit bizonyít. A társaság többi tagjának szól ez az előadás (mely gyakran valóban színházi jellegű), és mindig van valaki, „aki jobban tudja”, csípős, kétkedő, kiegészítő stb. megjegyzésekkel kíséri az „áriát”. A „szólista” általában körömszakadtáig küzd igazáért, noha többnyire olyasmiről folyik a vita: fürdés előtt vagy után kell-e borotválkozni, vagy szükséges-e az órakulcs az arcon keletkező pattanások gyógyítására? Természetesen másért harcol. Az elbeszélő, az éppen soros szólista szinte azonosnak érzi magát történeteivel, életének, saját legendáriumának részei ezek, éppen ezért létkérdés számára, hogy az ő történetét fogadják el autentikusnak, ez egyben garanciája saját élettörténete érvényességének is. Ezért olyan végtelenül idegesítő és felháborító az elnök számára a borbély viselkedése, aki egy másik, az elnökével teljesen egyenrangúnak tételezett anekdotafüzért képes elmondani. Podo- lini az első fejezet hármas jelenetében Eaytkis bodegájáról tart előadást. Itt Vilma kisasszony a protagonista, éppen ezért PodoMni „szemrehányó tekintetét darab ideig nem veszi le a 'kisasszonyról”, pedig utóbbi csak annyit merészelt megjegyezni, hogy Faykisnak cukrászata is volt. Ez a beleszőlásos megformálás az egész regény kompo- zíciós elvére jellemző, és a regény nagyformájának alapja. Ismét az anekdotizmus problémájáról van szó. Maga a regény anekdoták halmaza, és önmaga is anekdotává válik. Erről már Fádéi Anna is irt: Krúdy „minduntalan arra figyelmeztet, hogy ami előttünk történik Vájsz vendéglőjében, az 'hamarosan mesévé válik; az maga az anekdota, a mese, amely ugyan még majd kellőképpen megerősödik és kiformálódik az idők során, de alapjában véve már történése pillanatában sem tekinthető másnak, csak anekdotának.”33 Valóban számtalanszor szakítja meg az írói elbeszélést egy-egy 165
