Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 2. szám - Kompolthy Zsigmond: A rejtőzködő főmű (Néhány szempont Krúdy Boldogult úrfikoromban című regényének elemzéséhez)

a másfél oldalban alapvető kompozícióé eljárásokat használ Krúdy, molyok uralkodóiak lesznek az egész regényben:

1. fáz inikognitós eljárás: a középkorú úriember nevét csak a második fejezettben tudjuk meg;

2. az apokaliptikus (meg kell jegyezni: száraz „jelenések” ezek!), pusztulást, hanyatlást, halált sugalló képek, a minden mozzanatban jelenlevő bukás rajza;

3. ) a monológ-teáKhika, ez az eljárás szinte teljesen kiszorítja a dialógust, ha vannak is a regényben párbeszédek, ezek többnyire rejtett monológok, előadások, szónoklatok;

4. ä „boldogult úrfikoromban” szlogen, vagyis a_jruili_-£elidézése, ez a múlt mindig értékesebbnek, szebbnek, valóságosabbnak mutatkozik, mint a megfoghatatlan jelen (a középkorú úriember állandóan Ferenc Józsefre hivatkozik a nyi/tó magán- beszédben) ;

5. a bornírt történelmi szemlélet, a fentebb epikus romhalmazként jellemzett történelem átélése.

Ha közelebbről megvizsgáljuk: a középkorú úriember monológja és egyben a regény kezdete teljesen abszurdnak tűnik. Miiért szónokol valaki egyedül a Duna-par- ton? És ha igen, miért beszél zavaros képtelenségeket?

A monológ-technika az egyedül lehetséges megszólaltatási mód a középkorú úriember, de nagyjából az összes szereplő számára, egyben a legmélyebben történelmi jellemzés. A regényalakok valamennyien az élet peremére szorultak,, ninc&enak dialogikus viszonyban egymással, ezen kívül manOlogilkus megszólalásuk egyben történelmi megszólalásuk is, az epikus romhalmaz értelmében. Monológjaik ugyanis észrevétlenül beszédekké, szónoklatokká alakulnak, vagyis ennek az „osztálynak” leg- adekvátabb intonációs formájává lesznek. (A dialógusokkal kissé más a helyzet, ezt a későbbiekben tárgyaljuk.)

Regénytechnikái szempontból ez összefügg a Krúdy által többször megkísérelt, de csak ebben a műben tökéletesen megvalósuló színpadi vagy még pontosabban operai (vagy stílszerűbben operetti?) „szerkesztéssel. A regény „együttesekre”, szólókra, „áriákra” íródott, ezt Pista úr, az egyik főszereplő nyíltan meg is jeleníti: az elnök „már többször említett pecsétgyűrűs mutatóujját karmesteri mozdulattal rázta meg a borbély felé, mintha valamely hamis hangot észlelt volna, ugyanakkor mutatóujját a trafikos felé szúrta, mintha ennek következett volna a .szólója’.”24 És a tra- filkos valóban „belép”. (Más kérdés, hogy ez egyben az elnök figurájának ironikus jellemzése is, aki magának tartja fenn a karmesteri szerepet a kocsmáiban.) Az imkog- nitős ábrázolás az első fejezetben feltűnő másik két alakra is kiterjed. Podolini Lajos marionettszerű bemutatását már felidéztük. Nyilvánvaló továbbá, hogy neve is inkognito (Tinyanov kifejezésével élve: név-maszk25), oly nyütan utal származási helyére. Ugyanilyen maszk a hölgy neve is, Viiimosi Vilma, az első szótag ismétlődésével, az egész név jellegtelenségével, megfoghatatlanságával. A hölgy leírása is elrejtő funkciójú:

„Ha szabályszerűen akarnánk bemutatni a hölgyet: megjelenését vándorszínész- nőéhez, postáskásásszanyéboz, de magános tanítónőéhez is hasonlíthatnánk, mert mind a három típusból felszedett magára valamit.”26

Még egy fontos motivikus és kompozícdós elemet kell kiemelni a bevezető szövegből, melynek a regény során perdöntő jelentősége van. A nyitó események a Dunán alkonyaikor történnek: „Kitátotta száját és belébömbölt az alkonyaiba.’’22 A regény, mely voltaképpen a második fejezettel kezdődik (az felső és utolsó, mely oímé- ben is, Végszó, elválik a főszövegtől, voltaiképpen kerete a regénynek) ^egyetlen nap leírása, mely reggeltől alkonyaiig tart. Az alkony régi allegória a művészet történél tében, és nyilvánvalóan a vég, igen gyakran a halál metaforája. Alkonyra már minden beteljesedik majd a Bécs Városához címzett vendégfogadóban, ékkor válik majd át- szellemítetté, kísértetiessé az anekdota-füzér. A bevezető alkonyati, „másvilágias” Duna-kép tehát ezt is előlegezi. Az alkonyat, mint a halál napszaka régi toposz Krú164