Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Gyurácz Ferenc: Magyarság és szocializmus (Veres Péter politikai filozófiájának néhány vonása)
A mű „Huszonötödik levelében” írja, hogy a „diktatúra és a demokrácia is csak eszköz a közösség életében és nem öncélú forma.” A lényeg, hogy ha a „helyzet és idő” úgy kívánja, aikkor az egyik forma adja át a helyét a másiknak. Hogy a zökkenő- mentes váltást mi garantálhatja, arról nem szól Veres Péter, az egyes formák optimális idejét pedig így határozza meg: „Békés időben a demokrácia az egyetlen rugalmas kormányforma... A személycsere vagy a pártcsere fenntartja a változás illúzióját, ami a közösség egyensúlyához kell... De viszont, amikor a bajok megnőnek”, akikor „vezér kell és diktatúra kell. Az aztán mindegy, hogy ezt a diktatúrát hogy nevezik. Nevezhetik népuralomnak, nevezhetik proletárdiktatúrának, nevezhetik még szocialista, vagy paraszt inépkarmányinaik is, lényege az, hogy egyetlen párt, irány, vezér akarata érvényesüljön benne.”5 A koalíciós években Veres Péter az egyik dempkratikus politikai párt vezetőjeként, gyakorlatilag ,fe elkötelezte magát a demokratikus politikai struktúra mellett. Ez az időszak bebizonyíthatta számára azt is, hogy — dacára a parasztság politikai kultu- rálatlanságának — a magyar nép képes élni a demökráciával. A „fordulat éve” után azonban — a Mit ér az ember... -ben kifejtett rugalma; álláspontjának megfelelően — elfogadta Rákosiék diktatúráját, többek közt azért, mert úgy vélte, hogy a kollektivista társadalmi szerkezet megteremtését a diktatórikus politikai struktúra is szolgálhatja. Mindamellett igyekezett megőrizni írói szuverenitását, és élni a bírálat — igenigen szűkös — lehetőségeivel. Publicisztikájában a „belülről” való, úgynevezett „építő” bírálat fából-vaskarikájának zseniális megvalósulását látjuk. A diktatórikus politikai struktúra alapján áll, ezt cikkei nyomán senki sem vonhatta kétségbe, de ezen túl a legtöbb írása figyelmeztetés: a diktatúrának mindenben a mépjelleim ismeretére kell támaszkodnia, a vezetést a nép szolgálataként kell felfognia, mert csak ez adhatja meg közösségi igazolását. A későbbi „gondviselő társadalom” szellemisége már ezekben a cikkekben jelentkezik, és így publicisztikája végeredményben — főleg 1953 után a demokratizálás irányába hat.“ GONDVISELŐ TÁRSADALOM, GUVERNAMENTÁLIS GONDOLKOZÁS Az övenes évek s különösen 1956 őszének tapasztalatai itnagikus egyértelműséggel döbbentették rá az írót, hogy a nép önkéntes politikai részvétéle nélkül századunkban egyetlen progresszív eszme sem valósítható meg, a szocializmus sem, sőt ez a legkevésbé. Innen, ezekből a tapasztalatokból ered hatvanas évekbeli publicisztikájának egyik hangsúlyos, új eleme: a szocialista kollektivizmus eszméjének összekapcsolása a demokratizmus elvével, a „demokratikus kölektivizmius” formulájának megjelenése a cikkekben. A társadalmi felépítmény egyes területein a 60-as évek elején megindult lassú demokratizálódási folyamatot Veres Péter írásaiban a „szót érteni a néppel” igényével sürgette és siettette, intézményes biztosítékokat kívánt a számára, mert a szocializmus, a nemzeti élet fejlődése feltételének tartotta az őszinte kollektivizmust, „a hatékony, demokratikus közéletet a gazdálkodás és a nemzeti élet minden területén.”7 Az alapvető demokratikus szabadságjogok közül különösen fontosnak tartotta a gondolatszabadságot, mert ennék hiányában a többi szabadságjoggal sem tud élni a nemzet. A gondolatszabadság magában foglalja az irodalom szabadságát, amelynek igényét Veres Péter a Rákosi-korszakban sem adta fel, és a hatvanas években is képviselte. Egy 1960-ias naplójegyzetében tőle szokatlan keserűséggel és indulattal panaszkodik arról, hogy soha nem írhatja meg teljes őszinteséggel az érzéseit és a gondolatait, amelyekkel pedig a „szocialista világrend”-nek akar használni.8 S mily sokatmondó és megrendítő, ahogy 1962-ben, az Alföld szerkesztőségéhez küldött levelében „politikailag” mentegetőzik — éppen ő! — egy megremdíthetetlen erkölcsi alaptörvényhez való ragaszkodása miatt: „S ahhoz és ebhez még csak ennyit, ha valaki feltenné a kérdést, hogy öregkoromra középutas liberális lettem-e én is, hogy nem, nem, de szeretem az őszinte, hittel-teljes írásokat, még azokat is, amelyekkel nem értek egyet, .mert mindennél fontosabbnak tartom a véleményszabadságot. Hazugságban nem lehet élni.”9 144
