Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Karátson Endre: Mészöly Miklós és a Camus-i közérzet (tanulmány)
Saulusból nem lesz Paulus, nem tesz magáévá, de mástól sem követel meg semmilyen hitvallást. A fényhatár átlépésével talán csak ama világtalan koldusok egyikévé válik, akik azt állítják, ismerik az utat, s úticélként mindössze bizonytalan szeretet-szimbólumot emlegetnek. Mondhatjuk-e, hogy ez a látszatra önmagába visszakanyarodó történet sehová nem lyukad ki? Vajon („versenyét lefutva”) az egyértelmű kegyelemben nem részesülő Saulus megint csak olyan egyén/i üdvözülést jelképez-e, melyet a regény nyelvén nem lehet kimondani? Tehetetlenségét vallaná-e be az író, amikor a cselekményt ott fejezi be, ahol az Új Testamentum Saulus megtéréséből diadalmasan apologetifcus történetet tud kikerekíteni? A kérdés egyik nyitja abban a viszonyban keresendő, amelyet Mészöly a ca- mus-i univerzummal kialakított magának, és ebben- a távolságtartás éppoly fontos szerepet játszik, mint a csatlakozás. Mészöly leginkább A pestis szövegét idézi; akárcsak ott, a nagy téma itt is az abszurdba fulladó kollektív élet válsága, a szükséges szolidaritás gondolatának ébresztése, közeledés a gyöngédség és a megértés erkölcséhez. Azzal a különbséggel, hogy Camus számára a ragály kárhozatos, Mészöly pedig nem feltétlenül tartja annak. Az eltérésre is a camus-i szövegköztiség dérit fényt. A Saulus néhány, Camus számára alapvető vonatkozást tartalmaz: a Törvény kafkai üressége párosul a dosztojévszkiji alázattal. És tegyük hozzá — ahogyan Camus is teszi a Sziszüfosz rnítoszá-bun, erőszakot téve a szophoklészi szövegen: Oediposz király „abszurd győzelmét”, Saulus Oedipusz sorsát éli meg a sivatagban. Csakhogy míg Szophoklész Oedipusza a vak jövendőmondó isteni tudására tesz szert, és Gamus-nél az ő .^minden jól van”-ja azt hirdeti, hogy csakis az istentől megszabadított emberi tudás érvényes, addig ez a Saulus—Oedipusz az abszurdon túlinak a szükségességét sugallja és azt a lehetőséget, hogy az azonnal láthatóan kívüli térben kirajzolódjék egy új értelem reményt keltő, ha nem is szent, de azzá változtatható törékeny jele. A különbség tulajdonítható természetesen annak is, hogy a camus-i perspektívába helyezve önmagát, Mészöly olvasata saját érzékenységének függvényében szelektív. Amikor azt írja például: Camus „tudja, hogy nincs, aki válaszoljon — mégis úgy tűnik, hogy a kérdések valamiről pattannak vissza.” Ám az olvasatban megnyilvánuló saját fogékonyság maga is függvénye az 1962—1967-es éveknek; amikor a Saulus megszületett. Fölösleges a magyarországi politikai helyzetet allegorikusán érzékeltető utalásokra kitérni — a francia fordítás kiváló előszavában, melyet Sipos Gyula írt, mindez megtalálható. Én csak két más, általánosabb magyarországi jellegzetességre térnék ki, melyek manapság talán nem csak Magyarországon észlelhetők. Egyrészt a régi és az új közötti átmenetre, másrészt az írónak a valóság meghatározó erejével kapcsolatos magatartására gondolok. Jóllehet Az atléta halála a múlt 'rekonstruálásának, a Saulus a tudat átváltozásainak regénye, ez utóbbi is hangsúlyozza az abszolút értelmétől megfosztott múlt jelenbeli továbblétezését. Csakhogy az intézményesített szóhasználatban a jelen az új eljövetelének, az episztemológiai törést követő igazi Törvény megteremtésének a megtestesülése. Mészöly éppen ezt a Törvény-értelmezést tételezi hamisnak. Camus- höz híven, arra ösztökél, hogy tudatosítsuk az abszurdot és óvakodjunk a totális tudat racionális értelem-gyártottá rendszereitől. Teszi ezt azért, hogy domesztikálja az abszurdot, de azért is, hogy kikerülje azt, ami zsákutcának bizonyulhat. Akár csak A pestis-ben, az üdvözülés útja az egyes számtól a többes szám felé vezet, de míg Camus az emberek valóságos közösségének reményét a transzcendencia mindennemű formájának megszüntetésére alapozza, Mészöly szerint az autentikus közösségnek az új transzcendencia megközelítése a feltétele. Ilyen értelemben az abszurd nem annyira .legyűrni való rossz, inkább eszköz a virtuális átalakulás ösztökélésére. Mert az abszurd posztulátumának mégfelelően az átalakulás vdrtualitásra, bizonytalan természetűségre, tragikumra ítéltetett. Egyébként nem is szerepel a regény ábrázolási síkjain, amely csak arra vállalkozik, hogy ezeknek az önpusztító egyéniségeknek a versenyfutását mutassa be a megnevezhetetlen felé, azokét, akik azt a 132
