Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Emberi környezet - Küzdelem az immunreakcióval (regényrészlet)
mozgó immunrendszer taktikája ugyancsak megváltozott. Most, hogy nem remélhettem többé segítséget apámtól, tökéletesen céltalanná vált, hogy őrá hárítsam a felelősséget ezért vagy amazért. Szinte azomnyomhan megfeledkeztem minden vele kapcsolatos sérelmemről, hiszen a múlt arra való, hogy elhantol- juk, semmiképp nem arra, hogy bededuguljunk, árnyként éljünk árnyak között, árnyékéletet az igazi helyett. Én tehát minden energiámmal belevetettem magam az életbe, a halál kiváltotta sokkot rövidesen kihevertem, fiatal voltam, derűs, rugalmas alkat s az is nagyban segített, hogy az öreghez nem fűztek erős érzelmi szálak. A saját életemet éltem, saját felelősségemre s meg sem fordult a fejemben apámra hárítani az ódiumot, ha megkömyébeztem egy nőt s az visz- szauitasított, pedig ebben — lásd az előző fejezetek egyikét — valamilyen mértékben apámnak is része volt. Nevezetesen annak folytán, hogy nem mozogtunk társaságban, tehát hiányzott a Schliff-tok, azaz hiányzott a Schliff-em, nem voltam fölkészülve az emberekkel való érintkezés rudimentumaira, s amíg ezt meg nem szereztem, próbálkozásaim javarésze szükségszerűen hajótörést szenvedett. Ez így igaz, de ezt csak most állíthatom, közel nyolcvanadik évemhez. Ha ezt húszegynéhány évesen tudatosítom magamban, soha vagy csak nagyon ritkán és nagy megalkuvások árán juthattam volna nőhöz. Egyszóval nagyjából harminc évig saját számlámra fogyasztottam a nagyon is véges Időt, amit kiapadhatatlamnak érzékeltem, mint minden telivér fiatalember, most viszont szivárgó forrásként jelenik meg előttem. Ó, ha akadna tudós, aki végre kidolgozná a megértés biológiai határainak elméletét!, s megmagyarázná, hogy miért nem érti a fiaital anya, hogy a gyerekének állandó mozgásra van szüksége, neki viszont pihenésre a gyerekszülés kimerítő erőpróbája után? Meg még egy sereg kérdést... De rekesszük el a kitérőt és menjünk tovább. Nagyon megörültem, amikor Gabi hangját fölismertem a telefonban, ötödik gimnazista koromtól fogva barátom volt. A tartós, mély barátságok gyerekkorban kötődnek, ami ezután következik, az csak barátkozás, egyező ízlésen, egyező életfelfogáson alapuló viszony vagy szövetkezés, még ha .belejátszanak is az érzelmek. A gyerekkori barátságokhoz képest minden más kapcsolat — a szerelem kivétel — (kopár, mint a sivatagi tájMegörültem, a viszontlátás, az újratalálkozás melegsége öntött el, nem is gondoltam, nem is gondolhattam a következményekre, arra, hogy a találkozás egy fájdalmas folyamat kezdete. Gabi pesti gyerek volt, tőről metszett pesti, Iboíhémkedő, okoskodó, besszervisszerkedő, nyughatatlan eszű, jó humorú, s mindeneek a tetejében a rosszakaratnak még a nyoma is /hiányzott (belőle. Valamilyen családi okból Pestről Kolozsvárra költöztek, így aztán Gabi a református kollégiumba .iratkozott be, s padszomszédom ugyan nem volt, de közei ült hozzám és közel is Lakott. Csupa kedvező tényező. Annak pedig, hogy barátságunk nem szakadt meg, az a véletlen az oka, hogy Galbiék épp akkortájt költöztek vissza Pestre, amikor mi Kolozsvárról repatriáltunk, ugyancsak Pestre. Kolozsvári tartózkodásom idején Gabi bejáratos volt a családunkhoz, jól ismerte édesanyámat, apáimat is — őt bizonyos távolságból, s ezért valósággal meghatódott, amikor apám egy alkalommal megsimogatta a /haját s úgy tudakolta: — Hogy van, Gabika? Tehát Pesten isimét találkoztunk. A kolozsvári ismerős környezet után a 3
