Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 1. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Emberi környezet - Küzdelem az immunreakcióval (regényrészlet)

nagyváros ridegsége valósággal megdermesztett, Gabihoz menekültem, más ismerősöm nem volt s az ismerősök szerzésében nem mutatkoztam eléggé ügyesnek. De ez a menedék is megszűnt, Gabit a numerus dausus miatt nem vették föl az egyetemre, Olaszországba utazott (hát, a „fasiszta” Itáliába, ahol ismeretlen volt a faji gyűlölködés.

Miután tanulmányainkat befejeztük, ő Páduá'ban, én Pécsett — mindketten Budapesten 'helyezkedtünk el és ismét találkozgattuink. Kapcsolatunknak ez a szakasza addig tartott, amíg Gabi — akinek valamilyen rokona Franciaországban élt, búcsút nem mondott Párizs kedvéért Budapestnek. Nem vitte sokra — homeopatikus orvos volt —, de feleségével és gyerekeivel jómódban élt. Erről már tudtam, mert körülbelül tíz évvel emigrálása után életjelt adott magáról, s ettől kedzve szórványosan ugyan, de leveleztünk.

így aztán nem lepett meg, hogy nem valamelyik drága hotelünkben szállt meg, hanem IBUSZ-bérleményiben. Oda hívott, hogy — amint mondta — „kidumálhassunk” magunkat.

Ezt a szót Kolozsvárt első ízben az ő szájából hallottam, csakúgy, mint a pesti argó egyéb szüleményeit, a ,.megesz a penész” (kifejezést a többi közt.

Megritkult hajába sok ősz szál vegyült, egyébiránt nem sokat változott, súlyban sem gyarapodott. Ráérősen, jóakaraté mosollyal vett szemügyre és nyugtázta állapotomat:

— Te sem igen változtál.

Ám ez után a nyugodt hangú kijelentés után, félig csodálkozva, de inkább fölháborodva tárta szét a karját:

— Hanem, hogy ez a város mit változott! A tömeg akkora, mint a Champs Elysées-n, nem látni a házakat, mintha a lakosság megtízszereződött volna! Üj- ságolkból tudom — mert figyeliemmel kísérem a hazai sajtót —, hogy a lakosság csak félmillióval szaporodott. Csak 'az utcatábla 'emlékeztetett, hogy a Nagymező utcáiban járok, ahol születtem. . . Ügy látszik, mindenki az utcán él, mint az olaszok!

Hirtelen abbahagyta a beszédet, széttárt karral, 'kérdőn fordult felém:

— Delhát akkor ki dolgozik és mikor dolgozik?!

— Azt senki sem tudja — feleltem —, de azért mennek a dolgok. Ügy- ahogy.

Ez már nem érdekelte, bőröndjéből két üveg francia konyakot vett elő, egyiket a kezembe nyomta:

— Ezt neked hoztam.

A másikat kinyitotta:

— Remélem, nem szódával iszod?

Gyanakvó pillantást vetett rám, majd elmosolyodott:

— A franciák is viszkit isznak, de rém komolyan veszik a konyakjukat. A magyarok azzal járatják le magukat, hogy a konyakot szódával isszák. Egyébként nincs is szódám.

— „Elnézést!” — fűzte hozzá —, ma mindenki így kér bocsánatot. Ez is új szokás.

Egy darabig dobogott, kritizálta állapotainkat, aztán a német megszállásra terelte a szót. Arca átszellemült:

— Életünk legszebb korszak ez volt.

— A megszállás?

— Akár hiszed, akár nem. Feleségemmel vidéken éltünk, parasztoknál,

4