Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 12. szám - Czére Béla: Két Krúdy-elemzés
szeszélyeinek és érzékiségének játékszerei. Józsiás fiatalságába a kifinomult értelem és erotika mámoros varázsát hozza Zsófia. „Festett vörös hajától kezdve a cipősarkáig árad belőle az intelligencia és az élvbajhászat. ő volt az én életem halikrája és francia pezsgője, amelytől akkor részegedtem meg, amikor meguntam a fokhagymás kolbászt és a kerti bort” — így vall a nőről Szomjas Gusztinak a főhős. A házikenyér illatú Leonórát szereti ugyan Józsiás, adományait megbecsüli, de a „fin de siécle”- hölgy a „végzete”: „A hurok van a szemében, a nyakam van a kezében, az életemen táncol végig két céda cipősarkával, a harisnyakötője a lélegzetemet szorítja, a hajának apró fürtjein felakasztva lógok, mint a kanveréb felakasztja magát bánatában a házereszről kicsüngő szalmaszálra.” Más kérdés, hogy Zsófiával szemben Józsiás is szerepet játszik, hiszen valójában nem Zsófia, hanem Szerelemvölgyi szerkesztő fiatal leánya, Áldáska lesz a végzete. Zsófia és Józsiás szerelmi duettje valójában álorcás párviadal, amelyben az erőviszonyok pillanatról-pillanatra változnak, s az a fél kerül átmenetileg fölülre, amelyik kevesebb érzelmet tud a másik felé sugározni. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy félművelt lénye, sznob tulajdonságai ellenére valódi emberi értékei is vannak Zsófiának: a finom hangulatok iránti érzékenysége elsősorban. A Zsófia, Leonóra és Józsiás közötti, majdnem utcai botrányba fulladó jelenet nemcsak a Nyírségből felruccant öregúr és Józsiás barátságát alapozza meg, de olyan hatalommal is felruházza Szomjas urat, amellyel az vissza is él rövidesen, mert a szerelmesek közötti pletykás közvetítéseivel alaposan kiélvezi, hogy belekontárkodhat a sorsba, a fiatal író életébe. Szomjas Guszti és Józsiás lényének szembesülésekor úgy tűnhet, hogy egy rég letűnt, patriarchális tónusú kor embere és a századvég felgyorsult életvitelének képviselője vív majd egymással szellemi párviadalt. Valójában nem erről van szó. A kiegyezés utáni évtizedet jelképező öregúr feltámad, kivirul a kilencvenes évek nyersebb és dinamikusabb világában, bölcs sztoicizmussal és cinizmussal igazodik a korhoz, Leonóra öngyilkossága után azzal vigasztalja Józsiást, hogy ez a tragédia megalapozta pályáját, hiszen most már a nők és a kiadók versengeni fognak érte. Az érvényesülésre vonatkozó cinikus tanácsai ellenére azonban az öregúr a múlt századi nemesi-liberális eszményeket is változatlanul őrzi, nosztalgiával emlékezve arra a korra, amikor a „pesti fiatalok”, a mindenkin átgázoló „borotvált képű patkányok” még nem rúgták fel a régi ideákat, s a természethez, az évszakokhoz igazodva folydogált egyenletes ritmusban az élet. Józsiás pedig a „mai fiatalok” képviselője látszólag pálcát tör a „béke kövér évei”, a koronázás utáni időszak felett, hiszen önző, realista volt ez a kor, a királyi kegy ragyogott mindenkire, a romantikus szenvedélyeket nem ismerték akkor az emberek. Józsiás hevenyészett érvei is mutatják, hogy a kiegyezés utáni kor elutasítása nem a Krúdy-hős lelkének mélyéből tör elő. Józsiás valójában ugyanolyan nosztalgiával gondol vissza a régi békeidőkre, mint Szomjas Guszti. Mindkét világot szeretik, emberhez méltónak érzik mindketten, csak a két történelmi korszakban való otthonosságuk arányai mások. Szomjas Guszti hozzásimul a századvégi élethez, de a koronázás évei jelentik számára az igazi boldogságot, Józsiás pedig tudja, hogy a régi idők szelleme nemesebb volt, mégis a pezsgőbb, dinamikusabb századvégi Budapest vonzza elsősorban. Szomjas Guszti a regény végén eltemeti a múlt századi Magyarországot: „Üj világ jön ide, megszűnik a régi Magyar- ország ábrándosainak, tehetetlen álmodozóinak világa. Elmúlnak a szélmalmok az Alföldről, és eltűnnek a fantasztikus, légvárakat építő magyarok. Reális, bátor, mindenkin és mindenen keresztülgázoló emberek jönnek.” Érdemes megfigyelni, hogy Szomjas Guszti szótárában a bátorság az erkölcstelenség, becstelenség szinonimája, s ha ezt megértettük, akkor már nem csodálkozunk azon, hogy a nyírségi öregúr nem akarja ezt az új világot megélni. Keserű iróniával megfogalmazott testamentuma ilyesfajta jótanácsokat tartalmaz Józsiás számára: „Nem szabad szeretni semmit és senkit, hogy mindenről könnyen lemondhassunk. Szemérmetlen önzéssel, betölthetet- len étvággyal, folytonos éberséggel kell kezelői a mindennapokat... Tűzzel-vassal pusztítsd, hajszold, gúnyold az öregeket, akik a múlt századból maradnak itt.” Ha előbb nem, itt a regény végén egyértelművé válik a Krúdy világát ismerő olvasó számára: ezt az új, ordas világot már az író utasítja el, s ez a világ már nem a századvég időszaka, csupán arról van szó, hogy a kilencvenes évek ritmusában Szomjas 1127
