Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 12. szám - Czére Béla: Két Krúdy-elemzés

Guszti — és Krúdy is természetesen — már kitapinthatónak véli a huszadik század barbárabb szívverését. S azt is megértjük, hogy Józsiás mellett valójában még egy Krúdy-alteregót megformált az író: Szomjas Gusztit. A kettőjük élete együtt rajzolja ki azt a kort, amelyben az író szerint érdemes volt élni. Kettőjük közül életkoránál fogva is Szomjas Guszti a tapasztaltabb, ő már sejti, hogy a századvég szédítő forgataga milyen történelmi széllökéseket indít majd el. Józsiás alakja csupán Krúdy ifjúságát idézi fel: a fővárosba költözött nyírségi fiatalembert, aki akkor még hitt abban, hogy nem a szakadék felé rohan ez a szép, századvégi magyar élet. Szomjas Guszti alakjába viszont a negyvenes évek dereka felé közeledő író a saját tapasz- taltságát, kiábrándultságát vetítette bele, azét az emberét, aki már tudja, hová kanyarodott a múlt századi magyar élet. Amikor az öregúr és Józsiás beszélget, mintha maga az író tartana számvetést önmaga felett. „Negyvenesztendős koráig ” — mondja Szomjas Guszti Józsiásnak — „sokszor cserélődik a férfiember. Egyik esztendőben a savanyú bor és a kövér menyecske vigasztalja. Más évben a nehéz vörösbor és a szárcsalábú, sovány lány dicséri virtusait.” S amit a negyven esztendőn túllépett férfi életérzéséről megfogalmaz Szomjas Guszti, az végképp egyértelművé teszi, hogy a világot lírai módon szemlélő Krúdy-hős nyilatkozik meg itt: „Szerencsétlen ember csak egy van, akinek a száján jön ki az, amit megeszik. Amíg a gyomor jól működik, amíg a kövér kacsa örömet okoz, amíg a húsnak az ízében megérezzük a legelők, erdők, források illatát, a bornak a zamatéban a tavaszi virágzást és az őszi szüret taposólányainak a jókedvét: addig nincs elveszve semmi. Én még akkor sem érzem magam szerencsétlennek, ha egy darab szalonnát meg vöröshagymát eszem. A szalonnáról eszembe jutnak a jókedvű pásztorok, akik a röfögő kondákat űzik széljárta mezőkön, a tarka szarkák, amelyek a hízók hátát kapargálják, a fehér prémmel ékesített téli fák, amelyek a havas udvaron a vérpiros lánggal égő szalmazsuppokat környékezik, midőn a disznóölés ideje elkövetkezik... A vöröshagymáról pedig kertekre gondolok, amely kertekben a föld felé hajló lányok szoknyáit libegteti a szél, pirosarcú kofákra, szellős kamrákra, szakajtókra, amelyeket úgy emelnek fel a nők, mint gyermekeiket, vermekre, amelyeknek téli időben is tavaszi szaguk van ... Nem lehet addig szerencsétlen az ember, amíg egy rozsdás szeghez is hozzá tudja gondolni az egész életét.” A költői sodrású szöveg jelentése Krúdy egész életművének értelmezéséhez kulcsot ad: nemcsak a poétikus hangulatú emlékek, színterek, jelenségek és tárgyak indítják el az író asszociatív fantáziájának hullámait, hanem az egyszerű, hétköznapi jelenségek, tárgyak is, mint a „szalonna” és a „vöröshagyma” vagy éppen egy „rozsdás szeg”, amelyhez az ember „hozzá tudja gondolni az egész életét”.

A Józsiás hölgyeit vigasztalgató, bizalmas információkat ide-oda szállítgató szerepkörével Szomjas Guszti is hozájárult ahhoz, hogy a „házikenyér illatú” Leonóra a halált válassza a Józsiás iránt érzett reménytelen szerelem miatt. A másik pesti regénynek, az Asszonyságok díjának komor alaptónusával szemben a Hét bagoly — ugyanúgy, mint a Rezeda Kázmér szép élete — az életöröm regénye, mégis, az elmúlás nyugtalanító mementóként van jelen mindkét, a Krúdy-pálya utolsó, realista szakaszában írott műben, mint árnyék a testet, követi a halál az életet. A „külső” Üllői út környéke, az Arabs Szürkéhez címzett kocsma és a Bonctani Intézet alagsori labirintusa a halál titkait fürkésző ember kíváncsiságának birodalmává válik a regényben. Lócsiszárok és hullaszállító kocsisok isznak az Arabs Szürkében, s egy tömbből faragott, s mégis borzongató alakjuk közül válik ki a temetésrendező segéde, Szelecky, hogy alvilági evezősként, Kharónként végigkalauzolja Józsiást a túlvilágra vezető folyosókon. A Bonctani Intézetbe menet Szeleczky a halál pesti mítoszát szövögeti: a halált valaki osztogatja szerinte Pesten, lehet, hogy posztjáról a sarki ren- őr, lehet, hogy a konfertáblis, aki végighajt a városon, s akire ránéz a bakról, az meghal aznap. De az is lehet, hogy a halál az öreg könyvelő a „Kerepesiben”, s egy nagy könyvbe írja be a halálra kiszemelteket. A sűrű éjjeli hóesésben az Üllői úti hullaház őre is „másvilági” embernek látszott Józsiás káprázó szemei előtt: olyan embernek, „aki tulajdonképpen nem tartozik a város lakosságához, a túlvilági diplomáciához van beosztva, és hazája egy nagyon messzi tartomány; Pesten csak éjszaka időzik, hogy hivatalosan átvegye a halottakat”. A meghalt emberek lelkei — Józsiás vélekedése szerint — odakünn gyülekeznek az intézet sötét, hideg udvarán, a

1128