Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 12. szám - Sebők László: Utópia (elbeszélés)

tem a tűz okát, de ezen az estén súlyos dolgokról kellett döntenem. Menjek, vagy maradjak? Hova menjek, hol maradjak? A fejembe vettem, hogy majd az idegen, ő segít rajtam. Elindultam a kocsmába, persze pénzem nem volt, meg aztán én úgysem mehetek be oda. Arra gondoltam, hogy majd üzenek neki. Siettem, fázott az orrom meg a lábain.

A kocsma előtt kisebb csődület fogadott. A bivalyosok állták el az utat, ők kiabáltak. Az én emberemet, az idegen férfit szidták. Hiába acsarogtak, az csak ment előttük, az arcukba nézett és sorolta: — Te is ott voltál, te is, te is, te is. Kiválasztott öt embert, közöttük volt Csundi, akire külön rámutatott, az ujját a melléhez nyomva, és a Főnökasszonyhoz fordult: — Ez kezdte, ez volt a hangadó. Csundi felhorkant: — Kiontom a beled, te görény!

— Láthatja — szólt az idegen —, nem hazudtam. Fenyegetnek, akadályozzák a munkámat. Ilyen körülmények között nem tudom garantálni az eredményt.

— Rendben van — mondta a Főnökasszony. Elrendelem, hogy a rontok tíz korbácsütést kapjanak, ezen felül Csundi két kört menjen a kocsma körül, a Pulutóval a hátán.

A bivalyosok hiába berzenkedtek, körülvették őket a vigyázok a jelölő bottal, engedelmeskedniük kellett. A korbács véres árkot hasított a hátukba, nyögtek, átkozódtak, a részegebbek okádtak. Csundiról lehúzták a gúnyát, térdre parancsolták és a hátára csatolták a Pulutót, a vasördögöt. Megtöltötték izzó parázzsal, aztán pálinkát löttyintettek a Pulutó fejére. Kék lángok borították el az ördögöt. Csundi üvöltött, sebesen szedte kezét-lábát. Felállni nem tudott, mert akkor a zsarátnok a hátára dől. Hatalmas gőzfelhő meg füst go- molygott amikor a büntetőkörök után ráöntöttek egy dézsa vizet. Habzó szájjal átkozódott, alig bírták elcipelni.

— Mit kér még? — csattant a Főnökasszony hangja. Az idegen összerezzent, nem számított ilyen kemény büntetésre. Alighanem rájött, mi vár rá kudarc esetén. Ott állt egyedül, csak a kutyája tartott ki mellette, az ellenséges embergyűrű közepén. Balszerencsémre észrevett a bámészkodók között.

— Kegyes Ürnőm, azt a fiút rendelt mellém segítségül. — Intett, és szolgálatkész kezek előre taszigáltak.

— Tedd a dolgod! — búcsúzott a Főnökasszony —, holnap meglátogatunk.

Kísérete élén elvonult a kolostorba. Az emberek szétszéledtek, az idegen

egy fához kötözte a kutyáját.

— Gyere — mondta nekem —, vacsorázz velem a kocsmában!

— Nekem tilos — ellenkeztem.

— Mit törődsz vele — dörrent rám —, a segédein vagy! Betaszított az ajtón, jött mögöttem. Nagy hangon rendezkedett:

— Babot, sült húst, meg egy kupa pálinkát!

A terem elcsendesült, csak a gyantás ágak sercegtek körül a fal mellett, s a kármentő mögött a kocsmáros kalimpált a fakanalával. Letette elénk az ételt.

— Muzsikáló emberük van-e? — kérdezte a gazdám.

— Nincsen uram, nálunk az tiltva van. Ünnepekkor jönnek ide páran, de azok csak hujjogatók.

Suttogva tudakoltam a gazdámtól, kinél szálljak meg éjszakára. Bömbölve felelte, akár otthon, akár nála az elletőben. Másra aztán nem voltam kíváncsi, mert mindenki minket bámult, de ő továbbra is fennhangon beszélt. Csaknem hajnalodott, amikor a kocsmáros megállt előttünk: — Zárunk, uram.

A gazdám fölállt, megtántorodott.

1110