Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 12. szám - Sebők László: Utópia (elbeszélés)
— Gergő — ordította —, gyere segédem, vezesd a mestered! Óvatosan a bívalytelep felé kormányoztam, de egyszer csak megtorpant. — Hol van az a kurva kutya? Valóban, a kutyát ottfelejtettük, visszamentünk érte. Füttyögtünk, minden fát megtapogattunk, de a kutyának nyoma veszett. — Hugó — vonyította —, hol vagy Hugó? Erőtlen szűkülést hallottam. A zaj tompán, mélyről hallattszott. Közeledtem a kocsma udvarán lévő kúthoz, s akkor a szűkölést apró vakkantások cifrázták. Ott volt Hugó, valaki a kútba dobta. A kocsmából égő faágat' hozattunk, azzal világítottunk a mélybe. Nem láttuk a kutyát, végre hosszas szólon- gatásunkra megcsobbant a víz, s az állat ott kapálódzott alattunk. Szeretett volna felmászni, de minduntalan visszacsúszott. Aztán eltűnt. Valami üreg lehetett a vízszint közelében, oda bújt el. Leeresztettük a vödröt, de Hugó nem mert belemászni. Később füstölt húst raktunk a vödörbe, de az sem használt. Végül én ereszkedtem alá, remélve, hogy a gazdám nem hagy odaveszni. Számtalan fohászom meghallgatást nyert és alvilági utam szerencsés véget ért. Hugónak nem esett baja, kiugrott a kezemből és reszketve pisáit a porba. Az éjszaka további részét az elletőben töltöttem, s már rég sütött a nap, amikor felébredtem. Kábán néztem magam elé, nem tudtam, hol vagyok, s csak lassan eszméltem rá, mi minden történt velem. Aggódtam, hogy ezt a pillanatot is álmodom, mert egyedül voltam az épületben. Ijedten ugrottam fel, vajon hol lehet, szaladtam ajtót nyitni, és akkor megnyugodtam: az idegen odakinn volt, a major udvarán, és az újból megépített varázsköréből féllábon szökdécselve ki-be -ugrált. Fennhangon beszélt, talán a szökkenéseit számolta. Megpillantott, odajött hozzám. Szakadt róla a víz, gőzölgőit a teste. — Jó reggelt — köszöntött. Kezet akartam csókolni, de nem hagyta. — Együnk valamit — javasolta —, aztán lássunk munkához! Felnyitotta az utazóládáját és láttam, hogy ott van még a korongom. Szárított lepényt vett elő, nekem is adott belőle. A lepény egyik oldalát fekete hártya borította. — Egyél! — bíztatott. — Ebből? Mi ez? — Cápauszony. Látszott rajtam, hogy nem értem. Beleharaptam a lepénybe, de nehezen nyeltem le: száraz volt és keserű. Inkább kép volt, mint lepény, ugyanis a cá- pátlan felét jelekkel rótták tele. — Ugye, maga varázsló? —kérdeztem. Nagyot nevetett, és azt mondta: persze. Kivette a szájából a fogait és megharapta a fülemet. Újra megkínált lepénnyel, de nem kértem. A különleges reggeli után bementünk a kocsiszínbe és a kordájáról leemeltük a legnagyobb ládát. Néhány összetoldott lepedőt a karám falára erősítettünk, dobozokat és tükröket raktunk sorba egymás mellé. — Ezzel meglennénk — mondta. — Nem kell más? — kérdeztem tamáskodva. — Ennyi elég <az esőhöz? — Ä hit, fiatalember, csodákra képes, és persze mi segítünk a csodának. Gyerünk a csordakúthoz! Bőrtömlőkbe vizet mertünk. Én húztam a gémet, ő pedig a tömlőket a vályúba buktatta. Aztán minden tömlőt felcipeltünk az ellető padlására és ott a vizet egy fémtartályba töltöttük. Ebből a kádból cső vezetett a földbevert vas1111
