Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 12. szám - Sebők László: Utópia (elbeszélés)

tek, az állatokat behajtották a karámokba. Az idegen földbe vert vasrúdjait kihúzkodták és a trágyalébe dobták. A ruháját ronggyá tépték, vérzett a füle, a szeme bedagadt. Segítettem összeszedni a holmiját. A korongokat féltettem leginkább, de azoknak nem esett bántódásuk.

— Tudod kik voltak? — kérdezte és a szétdobált tárgyakra mutatott. Kérdéssel kezdtem a választ.

— Fekete bőrkalapjuk volt és mezítláb jártak?

— Eltaláltad — felelte.

— A bivalypásztorok jártak itt, ez az ő területük, nem lett volna szabad idejönnie.

— Nekem menlevelem van a Főnökasszonytól. Sejted, hol lehetnek?

— Egész biztos, hogy a kocsmában.

— Rendben van — mondta fenyegetően —, akkor odamegyek.

— Ma nincs ünnep — világosítottam fel —, nem engedik be.

— Szerzek engedélyt.

Nem hittem, hogy sikerülhet. Üjra megkérdeztem, hogy mit kell csinálnom cserébe a korongért.

— Majd holnap — felelte —, holnap megmutatom.

Nem marasztalt. Toltam a kuliót és szidtam magam, miért nem kértem el a korongot, ki tudja, mi lesz vele holnapig? Féltem, hogy bajba kerül, és fuccs az üzletünknek. A szerencse is elpártolt tőlem, valaki meglátta, hogy ganajt szórtam a kopasz asszony házára. Anyó már várt.

— Te voltál! — kiáltotta a haragtól reszkető hangon. Hiába tagadtam volna, valaki bevádolt, némán toltam a kuliót. Hisztérikusan felsikoltott, nekem esett, a fülemet tépte. Visítva menekültem be a házba, sikerült az ágy alá bújnom. A seprűnyéllel böködött felém, de inkább ezt választottam, mintsem hogy megkopasszon.

— Ne bántson — rimánkodtam —, nem én voltam!

— Hazudsz, a Szűcsné mindent látott.

Gubbasztottam és vártam, majd csak lecsillapul. Szép lassan megnyugodott, de amit mondott, az egyáltalán nem volt bíztató.

— Ha kitudódik az eset, akkor rövidesen beidéznek vizsgálatra. Kellett? Még várhattál volna két évet.

— Jaj Anyó! — szűk öltem —, mi lesz velem? Hova kerülök? — Igyekeztem ú az ágy alól, Anyó lábához kuporodtam.

— Ne hagyja! Kérem!

A hajamba markolt, hátrahúzta a fejemet és a képembe sziszegte:

— Hát nem érted, hogy semmit sem tehetek? Csak rajta múlik, a kopasz isszonyon, hogy följelent-e? Azt mondta, hogy küldjelek át hozzá.

— Mikor?

— Most rögtön. Ha akar, lefoglalhat, kárt okoztál neki. Tőle függ a sorsod.

— Mit tegyek? Jaj, Anyó, mit tegyek?

— Hajolj ide — mondta —, nem akarom, hogy meghallják. — A fülembe sú- ;ott, de berzenkedtem, hogy én azt nem csinálom. Akkor megint dühbe gurult s belém rúgott: — Barom, tudom, hogy szoktad. Ha jót akarsz, legalább két- zer a kedvére teszel.

— De miként? — toporzékoltam.

Erre fölkapta a söprűt és nekem esett.

— Menj, takarodj! — becsapta mögöttem az ajtót. Odakinn hűvös volt. kesernyés szalmafüstöt sodort felém a szél. Más alkalommal biztosan kiderí1109