Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 12. szám - Sebők László: Utópia (elbeszélés)

házban. Szerencsére nem volt egyedül. Futás közben világos, kerek foltot láttam a verandán. Előbb azt hittem, a nap süt oda, de végül kiderült, hogy a kopasz asszony az, a hangját is hallottam. Az idegen férfiról mesélt, s persze most is hazudott. Azt mondta Anyónak, hogy az idegen a Kutyadög Pistáné házában szállt meg. Nem szólhattam, hogy nem úgy van, mert akkor elárulom magam, de megjegyeztem, hogy a kopasz asszonytól óvakodnom kell, mérges a nyelve.

Disznót vágott, abból hozott kóstolót. Hurka meg toros káposzta került ebédre. Amíg ettefn nem beszéltek. Engem figyeltek, dicsérték az étvágyamat. Ebéd után mindkettőnek kezet csókoltam. Anyó mondta, hogy vigyem ki a maradékot, adjam a disznónak, aztán pedig hozzak haza a kulión csotrirépát.

Fogtam a moslékosedényt, hátravittem a hidashoz. A moslékot beöntöttem a vályúba. Nem maradtam ott, nem vakargattam a disznó hátát, igyekeztem vissza a házhoz. A kuliót eltoltam a kerítésen túlra, én pedig a veranda ablaka alá guggoltam. Megint a kopasz asszony vitte a szót.

— Higyje el, Kürtiné — mondta —, nem véletlenül került ide ez a férfi. Zúgkan, akárki megmondhatja.

— Az lehetetlen — szörnyűlködött Anyó. — A szárazság végett jött, úgy mondják, esőfakasztó.

— Ez? Ilyen ábrázattal? Nézze meg a fogát, a sárga agyarait! Nem tudom, a Főnökasszony hogy nem látta meg azonnal? Észrevette? Üjabban alig hoznak kóstolót és egyre kevesebb disznót vágnak, csak tartják a jószágot, várnak valamire.

— Rémeket lát — mondta Anyó. — A hóra várunk, akkor szoktunk ölni. Az enyém is megvan, pedig már alig eszik, annyira öreg. Nem tudom, jövőre tartok-e? Hozzám mindig a satnyák kerülnek.

— Fogja hízóra a süldőt — ajánlotta a kopasz asszony.

Azt már nem, morogtam. Mit ártja magát mindenbe? Ez Anyó dolga, csak rá tartozik. Mérgemben bosszút forraltam. Nem vártam vele estig, hanem egy kosárba trágyát mertem és a háza küszöbére szórtam, végül odavizeltem a fehérre meszelt tornác falára. Nesze, mondtam, ezt edd meg! Itt a kóstolód. Aztán szedtem a lábam, mert messze volt a répaföld és még a korongot is látni akartam. Vigyáznom kellett, nehogy a bivalypásztorokkal összeakadjak. A répaföld meg a legelő is a folyóparton volt. Ilyenkor ősz végén a legelőn már kikopott a fű, az állatokat ráhajtották a csotriföldre. A törvény ugyan tiltja, de hát a csorda a kolostoré, a bivalypásztorok pedig köztudottan az ördöggel cimboráinak. Egyedül ők mehetnek minden nap a kocsmába, a Főnökasszonyon kívül nekik más nem parancsol. Igaz, a házak közé nem jöhetnek, de mindig megszerzik maguknak azt, amit akarnak.

Láttam már a kopasz asszonyt is az istállók körül ólálkodni, és szerintem az esti istentisztelet után Anyó is el-elsétál erre. Féltem tőlük. Ott álltak egy helyben a fekete iszapban, mozdulatlanul, de ha a magamfajta közelebb került hozzájuk, egykettőre a nyaka köré csördítettek a csípős bivalyostorral. Ha valakit közrefogtak, az nem úszta meg ép bőrrel. Rászóltak, hogy táncoljon. Kör- beállták a táncolót és ostorral verték a lába szárát. Egészen addig, amíg a földre nem esett. Akkor odamentek hozzá és sót kentek az eleven sebbe. A mezőn ők voltak az urak, szükség volt rájuk, ők fejték a bivalytéheneket, tavasz- szal ők tipratták földbe a magot. Messziről kerültem őket. Ha ott voltak a répaföldön inkább más háztól loptam, vagy eltűrtem a verést amit otthon kap tam, mert üres kézzel érkeztem. Ezen a napon a bivalyosok a kocsmába men1108