Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 12. szám - Oláh János: Kun Árpád verseiről
OLÁH JÁNOS Kun Árpád verseiről Sose fogok már megszületni, újra kezdhetni mindent, még egyszer soha többet — szinte fáj a fölismerés, amikor az ember kénytelen belegondolni, mit is jelent ez voltaképpen. Kun Árpád verseit olvasva mintha e születés, önmagunk, eszméletünk, szellemünk valamikori születése pillanatának válnánk akaratlanul tanúivá újra. Huszonegy éves szerzőről lévén szó az élmény nem meglepő, csupán az, képes számot adni róla. Tétovaság és erős lényegretörés egyszerre vezeti a szavakat, amelyek úgy tapogatják végig a tudat elfelejtett zugait, mint a fájdalmat kereső orvos ujja a testet. Tudomásodra hozzák, amit pedig igazán talán nem is akarsz tudni, amit legszívesebben végleg elfelednél, amit már egyszer mintha el is feledtél volna. E doktori bölcsesség, hát még a kíméletlenséget enyhítő tapintat, ritkán sajátjuk a fiataloknak. Kun Árpád messzire kerül minden tolakodást, olyan rejtőzködve szól, mintha nem maga írná a verseit, valaki más diktálná neki, szinte személytelen jelentést fogalmaz a lélekmély rezzenéseiről. Több pályakezdő költőt olvasva néhányszor a toliamra szaladt a koravén bölcsesség kifejezés. Eleinte, modorosságnak vélve, gondosan megkerültem a fogalmat. Most látom, a stílus botlása egy önkéntelen fölismerést takar: a mai tehetséges pályakezdők többsége bizonyos értelemben valóban bölcsebb, mint az előttük járó néhány generáció. Voltak, akiket a társadalmi megújulás lázálmos ígéretei, másokat az avantgárd handabandázás nem kevésbé öntelt pátosza vakított el. Valahogyan nem lehetett természetesnek elfogadni, hogy bizonyos történelmi változások, amelyek emberek millióit forgatták ki körülményeikből, nemegyszer önmagukból, végül is ide rúgnak ki, mint minden összezsugorgatott hatalom, az ősi logika szerinti abszolutizmus háza- tájára. Idő kellett hozzá, hogy a dolgok megleljék rendeltetésüket, s az iskolák gondosan őrzött dogmatizmusa ellenére a maguk természetességével kerüljenek papírra a világ tudomásulvételét körülhabzó szavak. Kun Árpád verseiben ennek a se düh, se kiábrándultság, se sértődöttség, se lelke- sültség, se semmilyen esendő emberi indulat be nem szennyezte, el nem rajzolta ön- tudatraszületésnek vagyunk a tanúi. Hallatlan érzékenységgel veszi fel a gondolatok fonalát, bogozza, oldja őket egy új jellegű érzékletességet teremtve evvel a verseiben. Tudatosan mindezt nem lehetne megfogalmazni, itt, ahogy maga mondja: „A szavak élete villanásnyi" (Adatok), minden csak egy ős-gyermeki elfogulatlanság logikája szerint érthető. „Otthonom az ismeretlen. Bezárva a tér ezer-szirmú, csukott virágában ülök. Ülök a titkokkal bútorozott szobában. Ezer éve élem az utolsó perceket.” (Bezárva) Mindezek a fölismerések kezdet és vég egyazon csomópontjára utalnak, a jelenségek megértésének és meg nem értésének egyetlen villanásban kilobbanó tragikumát próbálják tettenérni. Bizonyos szempontból szűknek és szokatlannak tetszhet ez a program azok szemében, akik a fiatalságot a lázas és meggondolatlan cselekvőkészséggel azonosítják, de hát a fiatalság nemcsak és nem mindig a külsőségekben hajlamos a szélsőségekre. Es ha meggondoljuk, a belső jelenségek tudomásulvételében, ábrázolásában, az érzékenység végsőkig fokozásában megkísérteni a lehetetlent nem kevesebb fiatalos vakmerőséget igényel. 1100
