Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 12. szám - Kabdebó Lóránt: Sorsfordító pillanatok (beszélgetés Jánosy Istvánnal)

seidben — s ezekből most egy kötetet gyűjtöttél egybe, amelyet a békéscsabai könyvtárban Lipták Pál adott ki, Ütjelző fények címmel — a magyar és az egyetemes történelem ihletét próbálod számbavenni. Azt az etikai mértéket, amely befolyásolja emberi magatartásunkat. Azt hiszem ez is költői indulatod éveire utal vissza. Hiszen első, 1948-ban megjelent versköteted, (amely álom és ostromverseid javát is tartalmazta) ugyanakkor éppen a Prometheus címet viselte, és bevezetőül öt szonettben mutatta fel az emberi helytállás példáját a mitikus titán alakjának apropójából.

Az az érzésem, hogy a költő nem korlátozhatja tevékenységét csak az ismeretlen terrénumok feltárására, valamilyen fajta ezoterikus, laboratóriumi tevékenységre. Mert ez csak újabb elefántcsonttorony lenne. Közvetlenül is kell valamit adni a közönséges embernek is. Gondolok a sebzett lelkek gyógyítására és arra, hogy a cél nélkül tengődőknek irányt és életcélt mutassunk. Szabó Lőrinc szavával a költészetnek valami „hasznos akarat”-nak kell lennie. Különösen most, amikor az atomfenyegetés miatt oly bizonytalanná vált a jövő, fölborult a régi megszokott erkölcsi rend, minden érték kérdésessé lett. Ha ez az állapot állandósul, akkor a farkastörvény érvényesül, amelyben a rámenősek dodzsemében a gyengébb és értékesebb lelkek pusztulnak. Hiszen éppen ezt ábrázolta az előbbi álom. Ezért kötelessége a költőnek az igazi és örök értékek, az erkölcsi normák védelme és propagálása. Tudjon ideálokat mutatni a felnövekvő nemzedékeknek. Természetesen ezeket az erkölcsi normákat a költőnek nemcsak prédikálnia kell, hanem művészien felmutatni és életében megvalósítania. Poéta ethicusnak kell lennie, amilyen Babits volt. Történelmünknek számos alakját jelenítettem meg úgy, hogy ideálként'szolgálhat ifjúságunknak, de a történelmi valóságnak is megfelel. Ilyen István-drámámban Szent Imre alakja, meg Teleki Blanka, Brunszvik Teréz, de mindenekelőtt II. Rákóczi Ferenc. Hét évig dolgoztam ezen a munkán, szinte ez vált az önéletrajzommá. Élő, hűséges portrét rajzoltam róla, mégis legszebb lírai pillanataimat ajándékoztam Rákóczinak.

Ez a könyv, amelyik két kiadást is megért, a Rákóczi ifjúsága című epiko- lírai alkotásod tulajdonképpen az ötvenes évek jelentős versteljesítménye. Alkotásodban a történelmi hivatás és személyes sors fonódik össze. Hogyan született meg ez a műved?

Nagyon hosszú lenne elmesélni, mert gyerekkoromnak az ideálja volt Rákóczi, valahol olvastam róla egy gyerekkönyvet, és attól kezdve mindent, amit Rákócziról tudni lehetett, én összeszedtem. Ügy, hogy mire ehhez a munkához fogtam, már begyűjtöttem a Rákóczi-tárnak egy egész könyvespolcra terjedő kiadványait, és ezeket jórészt át is tanulmányoztam. Tehát így kész voltam arra, hogy mint költő szinte erőfeszítés nélkül szólaljak meg.

Azt hiszem, épp ez, a Rákóczi ifjúsága című mű az, ahol költészetednek mindkét ága nemcsak összefonódik, hanem egyesül is: a mértéket kijelölő, etikát teremtő költő épp úgy jelen van ebben a műben, mint az álomvilágot, a szörnyekkel való birkózást átélő, vizionáló ember.

1099