Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 12. szám - Kabdebó Lóránt: Sorsfordító pillanatok (beszélgetés Jánosy Istvánnal)

Miután a merénylők nukleáris anyaghoz jutottak, miután atomzsarolással mindent elértek, miután az egész város az óvóhelyen gubbasztott, két hosszú sorban ültek a fejvadászok, s kedvesem mellettem. Szemközt velem egy púpos gnóm. A szeme villanása acél-üveg-váz: felhőkarcolók nikkel-hivalkodása. Koponyája körte.

A bombázás. Lángok nyelve körbe szalad az égő házon. Jönnek a merénylők!

.,Ezt falhoz állítani!” — a főkolomposuk a púposra mutat. Én fölállok:

.,Hogy képzelik?! Embert csak úgy megölni?!” Hökken a fejvadász. Megáll a pillanat.

A púpos epilepsziás. Kezd szűkölni.

Szeme cikkcakkot villant. A szája hab.

Borotvát ránt elő. Csörgőkígyó, lecsap áldozatára: kedvesemre szembe.

Miért tette ezt? Hisz megmentettem.

Vagy épp azért? — — —.— —------K

ezéből sikerült a pengét kicsavarni Hörren egyet, összeesik.

Kezdik óriás hangyák zavarni a csellengőket. Engem lefognak, mert a pengét próbáltam kicsavarni.

Négy fal ablaktalan fölnyúlik végtelenbe.

Ég nincs. Az udvaron embercsoport kereng a gnóm körül. Kiemelnek engem.

Csontom fűrészelik. Mert ez a rend.

A rendetlenség rendje.

Mögöttünk a Hallgatás Végtelenje.

Ennek az álomnak személyes életemben semmi de semmi alapja nincs. Soha nem kerültem ilyen helyzetbe, sem én, sem a kedvesem, és mégis annál jobban kifejezi magát azt az egzisztenciális szorongást, amit mindannyian átéltünk, s amely a háború és az atomhalál fenyegetése miatt még ma is aktuális. Ezért mertem leírni az ilyesfajta álmokat, mert ezek nem az én személyes megnyilatkozásaim, hanem valamiféle mélyebb rétegből indítva az egész mai emberiséghez szólnak.

Sorsfordító pillanataidat fölidézve nemcsak az álomversekről kell beszélnünk, azok létrejöttéről, keletkezéséről, amelyeket tulajdonképpen a történelem ihletett, habár — mint mondtad —, a kollektív tudatalattin keresztül alakultak esztétikummá a számodra. Ugyanakkor más típusú ver1098