Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 12. szám - Dalos Margit: Liturgikus zene ikonnal (próza)

télén volt elköltözni, ott ment el mindennap kétszer a cifra ablakú nagykapu előtt, s néha azt is hallotta, hogy benn kacagnak, kacagnak, vagy csak a szél vihorászott a huzatos kapualjban?

Hát így valahogy. A kép mintha lassan összeállna. Mint egy 20. századi ikon, ami a 20. századi mintakönyv, podlinnyik szerint készült, mint annyi más.

Szeneczey bácsi fekete malaclopója elnyeli a fényt, s arcjátéka olyan, mint egy protestáns Szent Péteré, ki kulcs helyett a kezében ostort fog, Mihail Gav- riilovics Popovnak belső fénye van, amely az izzó szakáll s az aranylánc elvesztésével kezdett fényesedni, s szelíden gomolyog, mint a tűzijátékok görögtűze. Övék az ikonbein a főhely, árván állnak egymás mellett, mint két szomorú szemű Pantokrátor, akik nem tudnak egymással mit kezdeni. A háttérben egész magasan jobbra egy hegyesedő szárnyú angyal áll, két keze a mellén összetéve, s csak deréktól fölfelé látható. Az ikonokon szokásos kőépítményben — talán kápolnában — valaki mintha hangszer előtt ülne. Minden vasárnap reggel. Az Űr csak tréfál. Miloszty mirá, goszpogyi pomiluj. Egy sugárkévében lebegő sárkány alatt Dollfus áll, mint szelíd Szent György, s pórázon tartja az égi szörnyet. Egy grádics a képen átkanyarog, fedett teteje alatt megreked a száraz napszag, s egy göndör kisfiú lépdel rajta anyja kezét fogva, szelíd tartása mint a gyermek Szent Jánosé. A lépcső vége egy felhő mögött vész el, ott már a Mennyek vannak. Kívülük a lépcsőn nincsen senki, Garbarek néni, Fleck néni, Szeneczey Anna, Hermina Franciska, Riegler néni s a kövér Bözsi néni majdnem egymás mellett állnak, taglejtésük s arcjátékuk mint a Purgatórium lakóié, lábaik alatt s hátuk mögött pirosán izzó lángnyelvek kígyóznak, de tudván tudják, hogy mindez csak átmenet.

S az előtérben — a Mintakönyvhöz csak részben igazodva — egész parányi méretekben felfénylik egy város, s a cégérek utcájában tömeg hömpölyög, s a Dóm előtti nyüzsgő sokaságból nyilvánvaló, hogy itt fesztivál van, s a Dómot jobban megnézve látjuk, hogy ez Salzburg, s ha nagyítónk lenne, azt is kivehetnénk, hogy a tér sarkán ott vannak az óriási sakkfigurák, s éppen játszani kezd két rokokóruhás, púderes hajú férfi. A vakító fény zár itt dobozba mindent: kupolát, díszletet, főteret, barokk cégéreket. Egy túlfényesített ékszerdoboz. A fényességen kívül — éppen hogy csak kívül, ahol szemünk káprá- zásától a feketeség még nagyobbnak látszik — Baba fekszik hanyatt egy lerobbant camion alatt, és fogókkal, franciakulcsokkal keresi a hibát. Vörös haját a sildes sapka alá szorítja, a kékszínű overálja fekete az olajtól, s ha csinos női lábakat lát elsietni a camion aljától térd fölött levágva, a kerékgumi fedezékéből fiúsán kisziszeg. S ha a ragacsos olaj az arcára csöppen, hosszan káro- molva szidja az égieket, a protestáns Űristent s az összes arkangyalokat.

A két Pantokrátor mégis hajoljon kissé egymás felé, mint Rubljov ikonján a szelíd Atya a Fiúval, s a fekete malaclopót mintha a kép közepe felé fújná a szél. A Nagy Mintakönyvben ez egyáltalán nem így van lefektetve, de itt mintha minden egy kicsit elhagyná az ikonográfiái mintát.

1072