Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 12. szám - Dalos Margit: Liturgikus zene ikonnal (próza)
( leti részének már nem barlang szaga volt, hanem a száraz falépcsőkből áradó napszaga, s tudtad, hogy a padláson túli kijárat oda vezet, ahol a sárkányokat szokták eregetni. Akkor képzelted el, hogy egy sárkányeregető hangyatelepi a madzagot fogva hátrál, s erősen néz fel az égre, s már maga sem tudja, hogy hová lép, és egyszercsak eltűnik egy lyukban, ami nem más mint a barlang szellőzőnyílása, s akkor te megmondod Dollfusnak, hogy ki van a barlangban, s akkor ők a te réveden foglyot ejtenek. Akkor már a karácsonyfa-angyalságból rég kinőttél, s kezdtél átcsúszni az ikon-angyalságba, de hol volt ez a későbbi szigorúan komponált merevségtől még? Néha ide-oda lengtél, mintha a már említett aranyszál hintáztatna, s izgatottan röpködtél a Garbarek ház s az ikonosztázos ablakmélyedés között. Babit, ha csak tehetted, Hermina Franciskának szólítottad — ezt csak az anyja vette gúnynak, ő soha — s amikor a Garbarek néni ámbitusa és a ház hátsó traktusa között olyan illatot éreztetek, amit később Chanel néven tudtál azonosítani, Babival a küszöbre leültetek, s egyáltalán nem nevettél, amikor a kisujját az ajkához dörgölgette. S azt mondta, hogy az illat a Szeneczey Annáé, akinek szeretői vannak, s ezért a Szeneczey bácsi néha megveri, s éppúgy megveri a Babát is, az unokáját, aki pedig még kicsi, de a bácsi szerint nevelni kell, s ezt más úgysem teheti, mert az apja eltűnt, s az különben is pap volt. És te csak hallgattál, és nem mondtad, hogy de még micsoda pap! És a taxit sem mondtad, amivel jönni szokott, s a hosszú vörös szakállat az alóla felfénylő kereszttel is mélyen elhallgattad, s hallgattál arról, hogy Szeneczey Anna a pópát mindig kikísérte, s a kapu előtt is hosszan csüngött rajta, s arcával a szakállba beleficánkolt, s közben úgy nevetett, hogy az ablakodig átrepült a hangja. S te a küszöbön ülve azon gondolkodtál, hogy hogyan fogadhatta Szeneczey bácsi a Popovot, a Pópát. S úgy gondoltad, hogy ilyenkor lehetett az, hogy fekete malaclopóját magára kanyarítva méltóságos léptekkel az utcán fölfelé ment. Ősz sörtebaja mindig mintha éppen a kopaszságból nőne, s lehet, hogy a vastag nyaka miatt, de mindig úgy gondoltad, hogy ott megy Szeneczey bácsi, a református. Azt csak később tudtad meg, hogy Szeneczeyék Erdélyből jöttek, s így a reformátusságban lehet, hogy nem tévedtél. S annyi évtized után, ortodox liturgikus lemezzel a kezedben képtelen vagy egyebet látni, mint Szeneczey bácsit a Farkas utcai gótikus templomban, ahogy a kolozsvári urak és hölgyek között egyenesen ül a merev padban, vastag tarkóján a húsba mé- lyedt ránc akkor még sekélyebb volt, de a haja kemény tüskékben meredezik. S a hangja minden nyájasságnak híján van, amikor a széles torokból kitör, mint egy barlangos pincekijáratból: Perelj, Uram perlőimmel, Harcolj én ellenségimmel, Te paizsodat ragadd elő! Én segedelmemre állj elő! És meg kell érteni, hogy időnként Babát is megveri, aki pedig kicsi, de a (haja lángoló vörös, és türkiz színű szeme alatt tejfehér bőrén a szeplők is égő vörösek, és hogy mi a csudától is, senki se tudja, de a likait mutogató orrocskája olyan, mint egy muzsiké, s a szomszédok csak úgy hívják, hogy Popov baba. Pedig a keresztlevelén neki is ez áll: Szeneczey Anna. Később ezt kijavítják Orbán Annára, mert az anyja egy Erdélyből menekülttel névházasságot köt, aki a néhány havi koszt és szállás fejében szívesen adja a nevét. Doráth Babi 1070
