Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 12. szám - Tóth László: (út)Leírás avagy Németóra (vers)
Elment hát színésznek, ott legalább nyíltan, s hivatalból komédiázhat. Időközben házasságot kötött egy magyar állampolgárságú lánnyal, és nem tért vissza az országba, ahol született. Csak ekkor értettem meg igazán, miért idézgette már egy ideje oly szívesen az országból országba bukdácsoló Norwidoit: „Ne tanítsátok hát, hogy hol lelem fel hazámat...” Igaza volt, minden embernek magának kell megküzdenie e/a tudásért. Sz. prózaírónak készült, amióta csak eszét tudja. Sokat potyáztam nála, mert eleinte jólkereső pincér volt. De ő megvadult, és többet és többet és többet akart. Így lett földönfutó gyalogkakukk. Kengyelfutó újságíró. Így lett Sz., aki berlini utunk idején maga sem tudta, hogy néhány hónappal később egy színtársulat szépreményű művészeti vezetője lesz. Még ma sem tudja, mert igaz, hogy kinevezték, de azután rögtön vissza is vonták a kinevezését. Majd később kinevezésének visszavonását, azután pedig kinevezése visszavonásának visszavonását is visszavonták. Ő nem az országot hagyta el, csupán a színházat, amelynél egyetlen bűne volt, hogy színházat szeretett volna csinálni. G., ki e törekvéseiben társa volt, ugyancsak Magyarországon rendez azóta. Igaz, Sz. is eljátszadozott egy ideig a gondolattal. Végül is megelégedett azzal, hogy van egy gondolat, amellyel eljátszadozhat időnként. Elég az hozzá, hogy untattak. de a szalonnás rántotta (Die Gäste essen und trinken. „Bringen sie bitte die Speisekarte.” „Guten Appetit!” „Danke.”) jó volt. Szóval untattak, pedig nincs-sok-különbség van köztünk. Ha csak annyi nem, hogy ők az életüket szeretnék a színházhoz kötni, számomra viszont maga a létezés drámai. Egy évekkel későbbi barátnőm szerint belepusztulnék, ha nem lenne az. Az itt-lét, a da-Sein. Pedig mit meg nem tettem, hgy elkerüljem a drámát! Ezt a verset most mégis Az áldozat hátára* írom. Drezdánál az öreg Zs.-né jutott eszembe. * Értsd: szerző első drámája kéziratlapjainak ,.hátára”. 1058
