Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Endrődi Szabó Ernő: Híradás egy elfeledett nemzetiségről (Örmény-magyar bibliográfia magyar nyelven)
a Tokaj-hegyvidéki görög kereskedők kolóniájának története — bármily kicsiny színfolt is ez históriánk palettáján. Vagy figyelmen kívül hagyható-e az emancipációs törvény után erőteljes virágzásnak induló hazai zsidóság gazdasági és kulturális szerepe országunk életében? Aligha. E most ismertetésre kerülő kiadvány is hasonló indítékok, megfontolások nyomán született. Az, hogy a hazai örménység története — enyhe kifejezéssel élve — ez- idáig nem állt az érdeklődés homlokterében, nem a szakstúdiumok — a település-, a társadalom-, vagy a művelődéstörténet — művelői hanyagságának köszönhető, sokkal inkább annak a kárhozátos igazgatási döntésnek, amely 1950-ben a Magyarországi örmények Egyesületének föloszlatásával hosszú időre „nemkívánatos”-sá tette a kérdést. De volt, valóban létezett Magyarországon „örmény-kérdés”?! A nemzetközi történetírás által elfogadott tény, hogy a tizenegyedik században, az arab hódítás és a szeldzsuk betörések hatására indult meg az örménység nagy lélekszámú kirajzása — más égtájak mellett — Európa tájai felé. S minthogy a honfoglaló magyarsághoz csatlakozott különféle néptöredékek és népcsoportok között is megtaláljuk őket, a 12. századtól már jelentős számú magyarországi örmény kolóniáról tudósítanak a diplomatikai források. Legnagyobb lélekszámú betelepülésük azonban 1672-től számítható, amikor részben Lengyelországból — Hmelnyickij ata- mán hadjáratai és az erőszakos katolizácói elől —részben Moldvából — ugyancsak az erőszakos térítés, valamint a tatár betörések hatására — az akkori népességi viszonyok között nemzetiség-számba menő örmény csoportok jelentek meg Erdélyben. E két irányból történt bevándorlás magyarázza a hazai örménység egy részének né- metes (Szongott, Voith, Hermann, stb.) más részének román eredetű (Dajbukát, Kab- debó, Moldován, Patrubány, stb.) családneveit. Apafi Mihály fejedelem közösségeiknek, a kínálkozó bulgáriai minta alapján auto- nomitást biztosítva Ebesfalván — a későbbi Erzsébetvárosban — és Szamosúfváron telepítette le őket. E színtiszta örmény települések mellett azonban kolóniáik egész Erdély területén föllelhetők voltak, a legnagyobb számban Csík és Gyergyó székekben. A magyarsághoz való asszimilálódásuk két jelentős mozzanata közül az egyik a Zilifdarían Minász lembergi örmény püspök, illetve Verzár Oxendius missziós pap munkálkodása nyomán 1686-ban bekövetkezett katolizáció — a pápaságot elismerő örménykatolikus egyház létrejötte — a másik az 1771-es honosítás. (Ekkortól figyelhetjük meg a magyar—örmény családnevek — Bányai, Símai, Csiky, Jakabffy, Tal- passy stb. — nagyszámú gyarapodását.) Az emancipációs törvény már a hazai örménységnek a török kiűzése utáni gazdasági föllendülésben játszott jelentős szerepét is tükrözi. Ezidőtt indul el az a szét- rajzási folyamat — elsőül az ország délkeleti részében, a Partiumban s a Bánátban — ami a 19—20. század fordulóján tetőzik s amelynek eredményeképpen kialakul nagyvárosaink örmény polgári rétege, amelyhez az 1895—1915 közötti népirtás elől a török birodalom, majd az Ifjútörök állam területéről menekülők is csatlakoztak. (Innen a keleti örmény neveink: Bedroszjan, Merdjimekian, Hovhannesian, stb.). Erre az időszakra, a századforduló előtti és utáni évtizedekre esik a hazai örménység életének legvirágzóbb szakasza. Szamosújváron örmény nyelvű alap- és középfokú oktatás folyik, örménykatolikus papi szeminárium működik, föllendül az örmény nyelvű és tárgyú könyv- és folyóiratkiadás. Néhány név ebből a korszakból: Petelei, az irodalmi élet közismert alakja, Afganisztán Vártán (Tőrös Tivadar) „Ür- mín—magyar kalendáriom”-ot szerkeszt, Gopcsa László — a trefort-i művelődés- politikai elképzelések egyik kivitelezője — ekkortájt írja az „örmény levelek”-et, Csellingerián Jakab Zichy gróf kaukázusi expedíciójának megszervezésén munkálkodik — egyszóval mindenütt a kiegyezés és a századforduló utáni pár évtizedes föllendülés élvonalában láthatjuk a hazai örménység legjelesebb képviselőit. Ezidőtt olvasható a közel három évtizeden át megjelenő, Szougott (Szundukjan) Kristóf, majd Hermann Antal szamosújvári líceumi tanárok által szerkesztett magyar—örmény havi szemle, az „Armenia”, amelynek 1904-es számai egyikében Bányai Elemér — a népszerű Zuboly — felhívást tesz közzé egy armenológiai bibliográfia elkészítésére. Ebből az utóbbi tényből is következtethetünk a magukat már az 1848 49-es forradalom i or>r>
