Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: Emberi környezet - Küzdelem az immunreakcióval (regényrészlet)
j óhiszemű ferdítést a figyelmes olvasó— nálunk kevés vám ilyen — könnyűszerrel kielemezheti a szövegkörnyezetből. Vagyis nem is olyan könnyűszerrel, amint ezt talán sikerül bebizonyítanom ebben a fejezetben. A továbbiakban két jóhiszemű ferdítést leplezek le. Előrebocsátom, hogy a leplet, amivel a tényeket eltakartam, Az utolsó hullámban már meglebben- tettem, úgyhogy a jószemű 'Olvasó gyanút foghatott volna. Zárójelben hadd jegyezzem meg, hogy miért gyanakodott volna az olvasó, ha én magam sem gyanakodtam, legalábbis nem gyanakodtam eléggé. Abban, hogy nemcsak gyanú ébredt bennem, hanem fölismerés, sajátságos, századunkra, századunk Magyarországára jellemző elemek játszottak közre, mint objektív tényezők. Csakhogy ezt föl kellett fedeznem. Hiába történt így és így, ha én nem tudtam s nem ezek szerint beszéltem el akkori élményeimet. A Tegnapban elkövetett hazugságomat Az utolsó hullámban töredelmesen megvallottam, ugyanebben a könyvemben tiszteletitudóbb hangon emlékeztem meg apámról. Annak viszont nem tudtam .magyarázatát adni, miként jutottam el a szemléletváltásig, pedig hát az út a fontos, a viszonylagos igazsághoz vezető út, ami két dátum között húzódik. Ez a két dátum 1938 — apám halálának dátuma, és 1968 — ebiben az évben látogatott meg körülbelül harminc év utón három bizalmas .barátom, mintha összebeszéltek volna, nagyjából egy időben. Hogy ez az év hatvannyolc volt-e, hatvanhét vagy hetven, azt már nem bírom fölidézni, de nem is a pontos időpont a lényeges, hanem a nagyjából harminc év távoliét utáni találkozás bizalmas barátokkal, akik életem egyik-másáik .eseményének tanúi voltak, s engem — barátjukat — úgy őriztek meg emlékezetükben, amilyen akkor voltam, mikor ők külföldre távoztak, s a velük folytatott beszélgetésben ők ezzel a régvolt énemmel szembesítették akkori énemet, akiről én a mozgó immunitás beavatkozása révén régen megfeledkeztem. Apámmal nem volt jó a viszonyom, ez kiderül a Tegnapból, más köteteimből, de légióként ennek a könyvnek előző fejezeteiből. Nem szerettem apámat, mert nem éreztem a szerertetét, mert nem gondoskodott rólam, útjába állt minden elképzelésemnek, minden tervemnek, mégpedig anélkül, hogy használható ötletekkel szolgált volna. Pedig szerettem volna szeretni s a keserűségtől, ami áthatja vele foglalkozó írásaimat, csakúgy, mint az alapjában helytálló, de túlságosan egyoldalú kritika, amivel szerepét kommentáltam és kommentálom máig, mert hiába látok világosabban, hiába veszem most már tekintetbe a mentő és részben magyarázó körülményeket, ettől a keserűségtől soha megszabadulni nem fogok. Szerettem volna szeretni, mint ahogy kisgyerek koromban csodáltam, mint a legnagyobbat, legokosabbat, legerősebbet. Ez a csodálat végső elemzésben szeretet volt, bár ezt nem tisztáztam magamban. A csodálat fokonként összeomlott, de nem annyira, hogy ne őt válasszam eszményképül — a környezetből fejjel kimagaslott —, s ez talán még több kant okozott nekem, mint az örökösnek látszó ellentét közöttünk. Amíg élt, mindenért őt tettem felelőssé, őt .okoltam, minden kudarcomért, ide értve saját ballépéseimet, amikben része sem lehetett. Nagyjából így gondolkoztam: — ha apám annak idején nem így és így jár el, ha nem mulaszt el ezt vagy azt, ha nem tilt el ettől és ettől — akikor nem vallók kudarcot ebben és ebben, meg abban és amabban. Ám amikor apám váratlanul eltávozott az élők sorából, gyökeresen más helyzettel találtam magam szentbe. A megváltozott helyzetnek megfelelően a 2