Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Endrődi Szabó Ernő: Híradás egy elfeledett nemzetiségről (Örmény-magyar bibliográfia magyar nyelven)
akkor milyen címen fogadta el a miniszteri tárcát annak a Kossuthnak a kezéből, aki elvégre mégiscsak a szerzője volt a detronizálásnak (1849. április 14.) ? Először is azt szögezzük le, hogy Görgei Artúr nyíltan sohasem ellenezte a Függetlensági Nyilatkozatot, aminek okát még ma is nehéz meghatározni, talán mert a hadvezér — politikai és nem katonai kérdésekbe ütközve — közel sem volt a megszokott módon magabiztos. A miniszteri megbízást, kinevezést is csak annak reményében fogadta el, hogy új beosztása segítségével átszervezheti a hadsereget, leszámolhat a katonaságon belül is felfedezhető korrupcióval. „Ma már tudjuk — írta a világosi fegyverletételről Supka Géza —, hogy Görgeinek ez az oktalan gőgje éktelen haragra gerjesztette az osztrák főparancsnokot^ Haynaut, s ezzel számos magyar tábornoknak és politikusnak halálát idézte fel, akinek a végtelenül hiú Haynau valószínűleg megkegyelmezett volna” (1849. augusztus 13.). A kérdés még csak nem is akadémikus. Elég csupán arra gondolni, hogy mi történt a korábban Haynau fogságába esett honvédtisztekkel (Mednyánszky László őrnagy, Gruber-Gödrösy Fülöp százados, Ormai Norbert ezredes kivégzése, Hrabovszky és Móga altábornagyok bebörtönzése stb.), máris szertefoszlanák illúzióink. Haynau kegyetlenségét nem sértett hiúsága, hanem a „rebellis lumpenek” ádáz gyűlölete diktálta. Bizony, nehéz kérdések ezek, amelyekre napjainkban mint több író, történész igyekezett és igyekszik választ adni — Supkánál árnyaltabban, reálisabban, megértőbben, megalapozottabban. Pedig éppen ő fogalmazta meg: „A tárgyilagos históriai oknyomozásnak ebben a rengetekben világos utakat kell vágnia”, és — ha viszonylag kisebb területen is — ennek a feladatnak szolgálatába állította könyvét is (267. 1). Ez azonban csak jámbor óhaj maradt. A kötet mostani kiadásának gondozója jegyzi meg a szerzőről: „Nem volt precíz, de hű volt”. Bennünk éppen azokkal az elvekkel, eszmékkel kapcsolatban merülnek fel kérdőjelek, melyekhez Supkát hűsége kötötte. Dehát: a tévedés joga mindenkinek megadatik: Supka Gézának is, a kiadónak is . . . (Magvető, 1.985.) ENDRÖDI SZABÓ ERNŐ Híradás egy elfeledett nemzetiségről ÖRMÉNY—MAGYAR BIBLIOGRÁFIA MAGYAR NYELVEN. ÖSSZEÁLLÍTOTTA: KORBULY DOMOKOS ÉS SIMON J. ZÁVEN. BP., 1986. NÉPMŰVELÉSI INTÉZET. Aligha szükséges bizonygatnom, hogy egy-egy tájegységünk, vagy településünk fejlődésében — gazdasági szerkezetének, társadalmi rétegződésének, stb. — egyszóval sajátos arculatának kialakulásában, élettörténetének egyes korszakait jellemző „cou- leur locale”-jának formálásában milyen fontos szerepet játszottak a nem magyar etnikumok. A színkép és természetesen a földrajzi terep is rendkívül széles: a Jászság, az Ormánság, a Kunság, a Palócföld, stb. regionális egységeitől a földművelő osztályon át, a falusi iparosság és a városi polgárság „sváb”, zsidó, „rác”, örmény, görög és egyéb rétegeiig terjed. Minél mélyebbre ásunk a múltba, a skála annál gazdagabb. Középkori történelmünk búvárlói a megmondhatói — és persze máig élő családnevek tanúsítják — hány és hányféle náció fiaiból ötvöződött a 11—13. század során megszülető városaink iparos és kereskedőrétege, mely századokon át élő sokszínűségre újabb réteget vont a török kiűzése utáni telepítési politika. S kell-e mondanom, hogy egykori és mostani nemzetiségeink, népcsoportjaink múltjának és jelenének kutatása milyen jelentős mértékben gazdagítja történelemképünket, önismeretünket?! Nem hiszem, hogy közömbös lehet számunkra, mondjuk, a debreceni és 1054
