Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Varsányi Péter István: Supka Géza: 1848-1849

E dogmákkal dolgozó történetírás nem tudott mit kezdeni Széchenyi Istvánnal, aki Kossuthot is támadta, fékezte is az ellenzéki politikát, főnemes is volt; ugyanakkor mégiscsak ő írta a Hitelt, építtetett Lánchidat, alapított Akadémiát, hirdetett türelmes nemzetiségi politikát stb. Supka könyvének Széchenyi-képe is felettébb elkedvetlenítő. ö a visszahúzó erő a forradalom kormányában, az „osztrák párti klikk” támasza, s a radikálisok Döblingbe távozása után sem lélegezhettek fel, mert „partizánjai” itt maradtak, tovább rontandó a szabadságharc esélyeit (Duschek Ferenc, Hajnik Pál, Kovács Lajos). A könyvben olvasható megállapítások méltatlanok Széchenyi István történelmi szerepéhez, nagyságához. A két háború közötti rezsim reakciós Széchenvi-képének elutasítása Supka Géza nemzedékének részéről talán magyarázza, de semmiképpen sem igazolja azt a tartózkodást, amelyet az 1945 utáni évtizedek történetírása Széchenyivel szemben tanúsított. Ezen az árnyékon Supka Géza sem tudott átlépni.

A kép tehát fehérre-feketére változott. Akik a „tiszta”, a „forradalmi hősökkel” akkor vagy később szembekerültek, a negatív megítélésűek táborába utasíttattak, (Görgei és a mellete kitartó katonai vezetők, Bayer József, Klapka György); s akik nem haltak meg a harcmezőn, akiket nem végeztek ki, nem vonultak emigrációba, netán a politika mezejéről sem léptek le, azokat későbbi tetteik visszamenő hatály- lyal is minősítették. (1848 mérsékelt irányzatának képviselői, például Deák Ferenc, aki „Bécsböl megrendelt húsvéti cikkben ajánlgatja a teljes kibékülést”. Ez kétségtelenül „új” történelmi információ.)

Itt is, mint a kötet első részében, vitatkoznunk kell az alapvető kérdésfelvetéssel. Supka szerint 1849-ben a választási lehetőség a „katonai diktatúra, vagy pedig a nép uralma” között kínálkozott (456. 1.). Csak ismételni tudjuk: akkor Magyarországon nemesi vezetésű polgári forradalom és önvédelmi harc zajlott, s nem népuralom volt napirenden. így érthető csupán, hogy szerzőnk ellenérzéssel fogad minden olyan tettet és kijelentést Görgei részéről, amely — legalábbis szerinte — a katonai diktatúra felé mutatott (például tisztek kinevezése a feldunai hadtestnél), ugyanazt viszont bölcsen elnézi, ha az kedvence, a „nemes jellemű, őszintén radikális gondolkodású ... önfeláldozásig hű hazafi”, a „tántorítatlanul a népforradalom pártján álló” Perczel Mór részéről történik. Holott Perczel nemcsak egyszerűen tiszteket, hanem saját rokonságát helyezte vezető pozíciókba. (Nem kívánjuk igazságtalanul elhallgatni, hogy Supka Perczel hibáit sem takarkatja — érzékenységét, túlzott önérzetét, hiúságát —, csupán amolyan bocsánatos elnézéssel kezeli. Ha viszont baklövést követ el, mint a kátyi csata június 7-én, az . . kizárólag a debreceni, Kossuthtól származó parancs által kiváltott hangulatának volt köszönhető”.)

Az önvédelmi harc történetének ismerői előtt nem titok a Görgei—Perczel ellentét, amely még 1848 őszéről eredeztethető (csak utalhatunk itt az ozorai manőver alatt és után történtekre). A szembenállás szubjektív okai — mint Perczel indulatossága, lobbanékonysága; Görgei iróniája, hajlandósága az intrikára — másodrendűek; lényeges azonban, hogy ők az alakuló honvédsereg vezetésében felfedezhető két alapvető irányzatot képviselték. Nem a népuralom és a katonai diktatúra ellentétét (amint arról Supka vélekedik), hanem a lelkesedést túlbecsülő, a gyakorlati megfontolásokat mel- lőzhetőnek vélő, valamint a gyakorlaton alapuló szigorú katonai szakszerűséget valló hadvezetési magatartást (Pusztaszeri László). Supka is kénytelen elismerni Görgei és Kossuth egymásra utaltságát (Szemerét idézi a tisztafüredi lázadás tárgyalásakor: „Görgeit nem ismerem, de ő csak téged respektálhat, ha nem kedvel is”), fantáziája azonban néha a képtelenség mezejére röpíti: szívesen eljátszik azzal a gondolattal, miszerint azért adta át külön a Zichy gyémántokat az OHB elnökének, „hogy ez azokat megtartja magának, s így — a fenyegető leleplezés veszedelme miatt — szüntelenül kezében tarthatja Kossuthot”. Ez annyira meghökkentő következtetés, hogy a következő mondatban Görgeinek így formált diabolikus képét maga is siet elhessegetni (472. 1.). Legalább ennyire képtelenség az a feltételezés is, hogy a sorsdöntő komáromi csatában az ominózus vágás Görgei fején magyar honvédtől származik. Amolyan előzetes leszámolásként a majdani árulásért. . . Supka Görgei-képél két fontos eseménynél szeretnénk — a vizsgálat kedvéért — kimerevíteni. Ha Görgei annyira ellensége volt a függetlenség deklarációjának — teszi fel a kérdést Supka —,

1053