Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Balassa Péter: A haragról és a természetről - Balaskó Jenő költői világa

mi és látszólag-rendezett világ ellen, éppen ezáltal újraartikulálva egy mélyebb arányosságot, éppen ezáltal billentve helyre azt, ami felborult. Az extázis nem lehet egy világ vezető normája, de résznormája igen: enélkül ugyanis nincs radikális-szegény megvilágosodás, önkinyilatkoztatás, vagyis a harmónia szélsőséges kritikáján át juthatunk el még egyáltalán bármilyen összhangzáshoz, amely a hosszabb, rendszerszerű életműködés mindenkori feltétele. Ehhez azonban az ellentétezésre van szükség. A szegény szabadok, a plebejus kultúrakritikusok, a kibírhatatlanul igazmondók, a nyers kibeszélők fajtájának örököse Balaskó. Nem a bomlás, hanem az erjesztés embere. Ez tehát a harag értelme számomra. Szégyellős, gúnyos félreállítása az értelmességében egyre irracionálisabban tomboló jelen által, maga is a jelen s a hozzá vezető utak kritikája — egy kétértelmű, olykor nyugtalanító, olykor átláthatatlan bozótból. De napjainkban az országúton nincsen fa és nincsen növény, a levegőben menekvő madárhad, ahogy Pilinszky írta a korszak sötét hajnalán; nem lehet hát nem menekülni a bozótosba, a harag csalitjába, hogy levegőt kapjunk. Nekem ennek a bozótosnak az akusztikus megfelelője és legfőbb hitelesítője a Balaskó különleges szó- és mondatvilágát megszólaltató visszafojtott, suttogó hang, ez a mikrofonbeszéd, melyet sokan oly Jól ismerünk, és amely megint a természet szóra irányítja figyelmünket. A harag feketéje feltisztítja a gyűlölet kormát: e gyűlölettől fuldokló korszakban. Ügy is mondhatnám, lehet, hogy a szegény szabad gyilkol, de sohasem semmisít meg — és ez is különbség. A szegény szabadnak mindig erős, olykor túl erős a hangja, mert haragszik — számomra Balaskó suttogása mindig szinte az extatikus hangerő képzetével társul. A hangerő ugyanakkor apodiktikus, rosszabb esetben kinyilatkoztató mondattípusokkal párhuzamos, nem tűr ellentmondást, miként a haragos ember. Az egyszerű kijelentő mondatban rejlő, minden más mondattól eltérő, végső elementáris energiát, a rámutatás, a megnevezés, a törvénykijelentés természeti vadságát és egyszerű igazságát ismeri fel Balaskó költészettana, szintaxisa. Majd’ minden verséből idézhetnénk ilyet, most csak jelzésképpen ezt: „Szépségéből nem lesz fogalom” — ez a mondat a maga evidenciájával mégis rejtélyes, mert kon- textuálisan úgy hat, mint egy szörnyű kiáltás, mint egy brutális tagadás; vagy így: „térjetek meg, változzatok át!” — vagy így: „Ostobák, nincs más út!” — állítása méltóságteljes dühöngés; oldalakon át lehetne elemezni, hogy újra kimondja, amit nem akarunk tudni: a természetünk elemi erejű tapasztalatai, érzéki mivoltáról való lemondást, az elfordulást a test és lélek ép evidenciáitól.

Meglehet, a harag félelmetes és rendbontó, amit ki is kell bírni, de ki gondol arra, hogy annak is, aki dühöng, hogy azt is leteperi — Bibó Adyra mondott szavát kölcsönözve — a túlfeszített lényeglátás, aki tényleg elefánt a porcelánboltban. De nem fontos-e, égetően fontos, hogy legalább kevés, néhány elefánt megmaradjon? Lehet-e alább adni az elefántnál? — különösen akkor, ha a porcelánbolt már a bele- trappolása előtt pozdorjává törött? Meglehet: a harag türelmetlen és vak, különösen, ha önszeretettel párosul, ha a düh: mámor, ha tehát nem látja magát. Balaskó haragos költészete azonban egyszerűen: szenvedély a világ iránt, ilyen értelemben nem én-líra, nem befelé forduló szöveg. Számomra ez a haragvó világszeretet, ez a kifelé és nem befelé fordított szenvedélyes tekintet tartalmazza azt a bizonyos rejtélyességet. Azt, hogy a haragban van valami pozitív, miként a tragédiában is, miközben valóban veszélyesen elsodorhat. Hogyan lehetséges mindez ma, itt? Harag és világszeretet együttállása olyasmi, ami szinte elméleti képtelenségnek tűnhet; a Mini ciklon egésze mégis erre vall. Hogy tehát éppen a szenvedélyes lélekhez való töretlen, hisztériamentes és egyre nehezebb ragaszkodással őrizhető meg a mindenütt és mindenfelől végsőkig veszélyeztetett benső szabadság, az emberi lény mint egyszeri egész és működő természet. Ennek semmi köze önző hisztériához, önmutogatáshoz, mámoros irracionalitáshoz és főként semmi köze mások méltóságának letiprása árán megvett dignitáshoz. Amit védeni kell mindenáron, extázissal és visszafogott, tartott dühvei, az az arány, a szegény szabad egyedüli kincse. Nem véletlen, hogy Balaskó Arány című versében olvastuk a „Szépségéből nem lesz fogalom” mondatot.

A szegény szabad függetlensége a mélyebb és tárgyilagos természet arány- és mértékviszonyaiból táplálkozik, nem a túlműködésből.

Egy költői magatartásról akartam-próbáltam beszélni, összefoglalóan a termé1050