Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Balassa Péter: A haragról és a természetről - Balaskó Jenő költői világa

tárgyról, szabályos kritikát is írhat, s végül elmondhatja, milyen magatartással állunk szemben, mondjuk így: ki beszél. Én ez utóbbit választom most, mert Balaskó Jenő költészete mindenek előtt: természet. Ez a szó itt ennyit jelent: belső függetlenség, agyonszabályozottságunktól szabad épség, társadalmi konvencióktól távoltartott mélyebb normalitás és spontán arányosság. A Mini ciklon kötet ezt a ma már szokatlan, szuverén, minden ízében kidolgozott, mégis elementáris természetességet mutatja fel. S hogy ez egyáltalán megmutatkozik még, az rejtélyes beszéddé változtatja Balaskó versvilágát. A rejtélyesség csak körülírható, közelíthető, nem más, mint a szuverén, egyszeri magatartás mindenkori és a jelenben csak növekvő titokzatossága. Ezért magát a verskötetet mint úgynevezett esztétikai tárgyat nem jellemzem, nem helyezem el ide vagy oda, nem sorolom be sehpvá, nem látom el szakmai vinyettákkal; most nem érdekel Balaskó élet- és irodalomtörténete sem, hiszen körülbelül mindnyájunké statisztikailag közelít egymáshoz, ráadásul azokhoz szólok elsősorban, akik feltehetően ismerik Balaskó művészetét, hangját és alakját.

Inkább felsorolom azokat a szavakat, amelyekkel Balaskó költői természetét értelmezhetőnek látom. Tehát: erő, barátságtalanság, vadság, ormótlanság, bátorság és megint bátorság, a félelem hiánya, szenvedély; nagydarab ember, egészséges zabolát- lanság, ugyanakkor mérték a zabolátlanságban, komoly blődli, de sohasem blöff, egy személyiség hitele, a személyesség szép sodrása; agresszív és szentimentális korunk előtti emberekre emlékeztető archaikus lélek, amely azonban mégsem a fanyalgó magányra ítélte magát, most sem, itt sem; nagy érzések, de nem ellágyulás, életerő mindenütt, híradás egy kiveszett, vagy kiveszőben lévő emberi természetről, mely valamiképpen nagyszabású. És itt megállítom szótáramat, mert a formátumosság rejtélyének körébe vonnám a fenti szavakat. Ennek a formátumnak a hajtóereje, mondhatni Balaskó személyes démona: a jó harag. Szűnni nem akaró, megtörhetetlen és méltóságteljes haraggal teli ez a művészet. Balaskó a harag révén teszi otthonossá elképesztően fűzött szavait és hitelesen szokatlan mondatait. A valódi, mély felháborodás ugyanis teremtőerő, mert méltóság dolga. Ha van még értelme e szónak, ha van még erő a képviseletére. Balaskó egész magatartása azt mondja, hogy lenni kell, amíg természet lakik az emberben, vagyis amíg egyáltalán — lakunk.

Ez a költő mindvégig ereje teljében dühöng. Balaskó haragos lírája egy szabad ember természetéről ad hírt: mer haragudni, amikor ez már régen lebecsült, elhallgatott, elfojtott, beteges kalodák közé zárt természeti kincsünk. A 18. század önmagát félreértő humanista emancipációs eszmeköre óta a harag mint a zabolátlan természeti az emberben, a precivilizatórikus, a harag mint az önfegyelem és a kontroll hiánya, a harag mint a megformált tiszta emberi szégyellni való ellentéte — leértékelődött, negatív előjelet kapott. Már Diderot észrevette azonban, hogy amint kifinomodnak az erkölcsök, úgy gyengül az ember. Mi egyre kevésbé e finomodást és egyre inkább a gyengülést érzékeljük, pontosabban az erkölcsi finomodás címén szabadjára engedett éleseszű gonosz működését, a természet és az emberi egyén, e szépséges lény elleni gáttalan támadást érzékeljük — és gyengeségünket, helyesebben tehetetlenségünket a teóriáktól megrontottságunkkal, pszeudo-megváltottságunkkal szemben. De nemcsak a művészet világából vesztek ki a valódi, hiteles, valamiképpen ép őrjöngök, a sugárzóan eszelős lovagok, kultúránk középkorából ismerős nagyemberek és extatikusok, a maguk mélyebb igazságával egy eltűnt világ egzaltált, boldog dühöngői, parttalannak tűnő léleklázadásaikkal, hanem az életből veszett ki ez a nagy lélek, meglehet árnyoldalaival együtt. Tapasztalati közhelyről beszélek, amelyre azonban nem figyelünk, nem merjük tapasztalatként tudatosítani; ez is jelen kultúránk: leépülésünk elképesztő feledés-processzusába tartozik. Egy kultúra drámai, dinamikus egyensúlyának ugyanis szerves, elengedhetetlen része a dühöngök szabadságából felszálló nagy lélek, az erős indulatú tisztánlátó — feudális szótárból kölcsönzött kifejezéssel —: a szegény szabad. Valamilyen módon, valamennyire akceptált szegény szabadok nélkül a rend világa a szellemi bűnözés káoszába fordul, a kontroll nélküli racionalitás őrültek házává: folytonos napvilággá, melyben minden világos, csak nincsen nap. A személyiség, az egyszeri és megismételhetetlen emberpéldány, a belső integritás elleni támadás világérájában nem tűrhető; nem tűrhető az eszelős egészség, a túlburjánzó természet, mely szent haragjában felkel a történel1049