Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Tatár Sándor: Szokolay Zoltán: A fű majd újranő

A zászló által jelképezett társadalmi-eszmei értékek! ?)ből, a befogadottságból, a „brancsban-levésből” származó előnyökből ugyanannyira kisemmizett a költő, mint a biztonságot, teljességet (ha csak pillanatokra is) adó ölelésből, mint az Újszövetség óta a tápláló szeretetet jelképező jászol és az — immár elapadt — tej melegéből (Későn). A se megállapodni, se kitörni nem tudás, a szépítgetéshez, nosztalgizálás- hoz még túl közeli között-lét már-már monotonná teszi a ciklust tematikájában, másfelől viszont nemcsak a ciklus verseit-helyzeteit hitelesíti ez az élményszinten igencsak megalapozott ismétléskényszer, de visszamutat erre az élményhorizontra a külvilág lélektelensége, a jövő (és a jelen) üressége elleni tüntetés számos más versben is (például Tíz palack a sziget felől).

A következő, Babits-mottóval bevezetett ciklus tétje (legalábbis) kettős. Személyes, biografikus tétje, hogy vajon lehet-e a szerelem biztonságot adó rév a sehova- nem-tartozhatás közepette, midőn az ember egyetlen hajlékot s egyetlen arcéit sem tudhat a magáénak. Költői-líratörténeti tétje: sikerülhet-e — ha mégoly dicséretes formakultúrával is — a szerelem—szakítás ősi lírai regiszterén ma még bármi izgalmasat, egyéneket megcélzót s így közfigyelmet érdemlőt megszólaltatni, („pátosz nélkül.. . tán ...” — amint ezt A leopárd ban olvashatjuk.) Egyik dilemmára sincs egyéb hitelt érdemlő válasz, mint maga a ciklus, melyet ha így veszünk szemügyre, azt mondhatjuk — nem vélve persze ezt saját egyedi felfedezésünknek —, a költőnek azért sikerülhetett az újabb magyar szerelmi-elégikus költészet legjobb hagyományaihoz (pl. Pilinszkyhez és Várady Szabolcshoz) érvényesen és hitelesen kapcsolódnia, mert a szerelemben számára bizonyára nagyon sok, részben kompenzációs, egyéb értékeket pótló lehetőség összpontosult, majd vesztette el realitását és foglalta el helyét a — formai fegyelmükkel is a múlandóság, az elveszthetőség ellen tüntető — vers-emlékművekben.

A cíkíuseleji szonettek és más rímes versek valamiféle — nem fenyegetetlen, „de” a szerzőnek ugyancsak fontos — idilltől vezetnek, a veszteséggel és a vereséggel való bújócska utár, az elkerülhetetlen (s végül — az Eltakart arccalban — kozmikus) egyedülmaradáshoz. így leplezi le a kitörés, a megváltódás-önmegváltás bármiféle reményének értelmetlenségét a Tarantizmus című versben a „szerelmi halál” értelmetlensége, melodramatikus, kisszerű volta és a túlélés legalább ugyanennyire értelmetlen (mert az öncsalásokat ragyogtató eszme- és jövőkirakatok csábítására meg sem rezdülő, nemhogy oldódó-oszladozó) nyomorúsága. Az önvédelem pusztán ironikus („cicomásán fanyar’’) megszólítás („Tudja, kedves nőnemű, gyáva vagyok már”) dülöngő paravánja mögé engedi rejtőzni a költőt; valójában semmi büszkeség- vagy önérzetpólték nem elegendő sem a fájdalom hangját, sem az önsajnálat — a soha nem méltóság nélkül elsopánkodott önsajnálat — mellékzöngéjét elnémítani. Ugyanerről vall (nem kevésbé szépen) az önmagába-száműzöttség s a saját tárgyán és célján túlnövő irracionális (mert ugyanakkor nem reménykedő) várakozás verse, az Eltakart arccal. A költő mellé csak az anyanyelvet, a mesterség nagyszerű anyagát s az élet, a végtelenség pótlásának nyomorúságos eszközét záró „üveggömb éjszaka” börtönszerűségéhez mintha a józsefattilai „gazdag szenvedést” lehetne/kéne asszociálni, amivel a külvilág „szabadsága” mintha valami kifestett, parázna ürességként, az árulásra való csábításként állítódnék szembe. Közelíthetetlen, összeegyeztethetetlen dimenziók. Ha van vigasz, az a bénultság, az „önként redukált” létezés szükség- szerű tarthatatlanságának vigasza.

Zavarbaejtő, nyugtalanító a következő, a kötetben a leghosszabb ciklus (Palackok a sziget felől). Gyakran épp a kritikus tunyaságát „palástoló” (azazhogy leleplező!) szó az „egyenetlen”, amelyet előszeretettel emlegetnek épp elsőkötetekkel, pályakezdőkkel kapcsolatban. Kedvünk ellenére, mégis kénytelenek vagyunk a ciklusról ezt kijelenteni, számunkra földeríthetetlen szerkesztési elveire hivatkozva. Mire gondolunk itt? Nos, alapvetően három verstípus keveredik benne. (Néhol — mint a Feljegyzések a mindenhatórólban — a verseken belül is. — Ahol témáról egyáltalán beszélhetünk, ott ezalatt tematikai jelleg, másutt (pl.) nyelvkezelés: gördülékenység kontra szakadozottság érthető.) A versek egy részét a matefizika (— ideértve az ontológiát is —) határozza meg; éspedig egyfajta „mezei” (bocsánat: profán) metafizika, amely — a klasszikus (ha tetszik, az allegorizáló) bölcseleti költészettől élté1046