Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Tatár Sándor: Szokolay Zoltán: A fű majd újranő

rően — konkrét képekhez tapadó, hétköznapian szituatív. A versek másik része nem koncentrikus, hanem éppenhogy (látszólag, vagy netán valóban) dekomponált, szeszélyesen megtorlódott sorokból áll. Legtöbbjük meghökkentő fordulatokra vadászó, denotativ jelentése alapján aligha értelmezhető (pl. a „hártyavékony burkú herceg”). Hogy Szokolay kedveli, s a maga nemében korántsem sikertelenül alkalmazza ezt a bizarr ötletek bőségén sarkalló technikát, az aligha össze nem függ a kortárs magyar költészet eredményeinek, törekvéseinek számontartásával — némely határon- túliakat éppúgy ideértve, mint (például) a korán elhunyt Pinczési Juditot. Mindeme típusokhoz önéletrajzi fogantatású, vagy sok önéletrajzi elemet — nemegyszer a blaszfémiától nem éppen idegen módon — magukba olvasztott versek jönnek. Bár fel kell figyelnünk e széttartás közepette is a műveket valamilyen szinten mégiscsak összefűző közös jegyekre — például, hogy a cím implikálta életjeladás-, üzenetküldés-szituációval összhangban, a legtöbb versnek van, legalább személyragokkal jelzett, megszólítottja (:te) —, mindenképp elég nehéz erénnyé lényegíteni azt ,hogy, nem utolsósorban egymás közti viszonyaik, egymásra vonatkozásuk tisztázatlansága miatt, nemigen tudunk mit kezdeni ezekkel a palackbazárt emlékezésekkel, látomásokkal, melyekben mégiscsak érezzük az esélyt (sőt a vágyat), hogy többek lehessenek, mint Szokolay szavainak quod erat demonstrandum-a: „tehetetlenül egymás közé sodródott epizódok”.

A ciklus egyenetlen; indokolatlanul szétszálazódó szerkezetét (szövetét) mutatja a Tíz palack a sziget felől című üzenetfüzér is. A negyedik palackig logikusan építi önmagát, azt domborítva ki, ami a versben beszélő pozíciójának lényege (ti. a külvilágtól elzárt, az — önmagát, tehát az emlékeket is folyamatosan eltörlő — időből kiszakított költő kényszermonológját). A jelrendszer kifejtette ellenállás, illetve az általa az önnön megfejtéséhez nyújtott segítség (e négy első darabban) sem kisebb, sem nagyobb, mint amennyi az esztétikai hatékonysághoz (bizonyosfokú azonosuláshoz) szükséges. Nem lehet nem sajnálkoznunk, hogy a palackokat nem szervezettebb, költőileg nem megrendeltebb és kiterveltebb vihar vetette partra.

összegző értékű versek is dúsítják pedig a ciklus színképét: a finom (és tartalmilag messzemenően indokolt) József Attila-allúzióval induló XIX. darab például hitelesen és igényesen vall arról, hogy a horgony nélkül — szeretet, tartóztatás nélkül — sodródó lét élményeiből hogyan áll össze a „minden mindegy”, azaz a „s már halálom is hasztalan” — mint említettük, s amint a megidézett költői pálya is tanúsítja, nem tartható — reménytelensége, Szokolay egész költészetének őszinte —, megszenvedett- vagy affektáltnak való minősítése áll vagy bukik azon, hogy hajlandók és képesek vagyunk-e a maguk (aligha öncélú) sötétségében és minden kecsegtetéstől idegenségében átélni az ilyen sorokat: „csók hull a szürke vakolatra, / nem voltam évek óta otthon, / kifogysz toliamból, bizalom.”

Érteni véljük a következő két ciklus összeállításának logikáját, amennyiben az utolsó ciklusban, A fű majd újranő címűben, központi szerephez jut — egyszerre válva a tisztelgő emlékezés és az önvizsgálat katalizátorává — a Függő lépés című előzőben még „csak” mellékmotívumként megjelenő halál. Ám ez mit sem változtat azon a véleményünkön, mely a Függő lépés több versében a lírai túltermelés jeleit látja. (Elhagyható darab, úgy véljük, a fontosabb A fű majd újranő ben is van.) Az itteni „csavargó”- (csövező)verseket kétségtelenül megkülönbözteti a korábbiaktól az antik strófák fegyelmébe való (kulturális gesztusként sem jelentéktelen) belesi- mulás, ám bennük a halál gondolatával való játék absztrakt, vagy retorikus ízű, vagy — inkább — talán a kamaszversek élettől búcsúzó komorságát idézi. Nem méltatlan azonban külön említésre a címadó vers első versszakából az „itt az alkalom / a keskeny résen élve szökni át” — részlet nagy gonddal, már-már az ártatlanságig becsomagolt — ha jól sejtjük — obszcenitása, ami a „vastag szókimondás” lejárt lemezénél mindenképp izgalmasabb, vagy a Nem elégia című vers, amelyben mind a magány, mind a halál sokkal hitelesebben jelenik meg — Brecht Szegény B. B.-jének (ön)iróniája sokkal jobb út feléjük, mint az önsajnálattól elcsukló hang.

Végül az utolsó, jobbára rekviemeket, búcsúverseket összefűző ciklus több figyelemreméltó verse közül a kötetcím-adó A fű majd újranőnek (Fábián Zoltánnak) és a Hangyahadgyakorlatnak szeretnék néhány szót külön is szentelni. Ami az előbbit

1047