Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Tatár Sándor: Szokolay Zoltán: A fű majd újranő
TATÁR SÁNDOR Szokolay Zoltán: A fű majd újranő Már jó ideje, s még mindig, imamalomként darálja a kritika, versolvasó és versnem- olvasó a kortárs magyar líra fejlődésképtelenségéről, sőt elérdektelenedéséről, elsilá- nyulásáról való meggyőzöttségét. A hanghordozásból úgy tűnik, a lírának csupa szimpatizánsai, drukkerei vannak — mégis védekező pozícióba szorult. Aligha önhibáján kívül persze. Bármely előjelű elfogultságunkra keressünk is bizonyítékot/cáfolatot, ilyenkor mindenképp indokolt, hogy kétszeres figyelemmel forduljunk a pályakezdő vagy a pályájuk legelején járó szerzők kötetei felé — bármennyire megnehezítse is ezt az elsőkötetek differenciálásra időt, alkalmat alig hagyó áradata. „Szokolay Zoltán kulturált, tehetséges fiatal költő — így a kötet fülszövege —; forma- és ritmusérzéke jó, rímelési és általában verselési készsége csaknem kifogástalan.” Vagyis verseket ír és lírát művel. Noha mindkét szóval kapcsolatban több értelmezésnek lehet helye, ennyi is elég, hogy egy 1982-ben indult (Eötvös Könyvek) harmincéves költő valamiképpen különcnek számítson nemzedéktársai között. Visz- szafelé akarja forgatni a líra történeti idejének kerekét? Vagy egyszerűen a szakma (veszélyeztetett) becsületét a maga költői tisztességével egyedül a megformált versben s a denotativ és akusztikai jelentést egyaránt gazdaságosan hordozni kényszerí- tett (pallérozott) nyelvben véli egyesíthetni? Ha nem az utóbbira gyanakodnánk, akkor természetesen megtakarítanánk magunknak az alábbi „részletes” elemzést. Szokolay egy levélinterjúban (Mozgó Világ, 1984/12.) maga beszél arról, hogy költői gyakorlatában a mozgékonyságot és — az archaizálást is magábafoglaló — sokoldalúságot milyen meghatározónak tartja. Tehetsége mindenesetre elégséges ahhoz, hogy a hagyományokhoz — fogékonyságának hála, több hagyományhoz — való kapcsolódása ne, vagy csak nagy ritkán jelentsen számára utánérzés-veszélyt. Egyéní- tetett tud adni a „komoly”: metafizikánál, létkérdéseknél alább nem adó verseiben is, de minden költőmaszkjainak legoriginálisabbja alighanem az, amelyben egy katonazenekar vagy egy zenebohóc dobverőit, cintányérjait veszi a kezébe — nem kockázat nélkül, hiszen a Kormos-tanítvány, Weöres-tanítvány titulushoz legyintést is szoktak mellékelni fiatal költőkről szólván —, hogy a „fürge szárnyú kacér kis transzcendencia” ne csak őt legyintgesse, hanem hallgatóságát is. Például eképpen: „lépjünk magunkhoz tisztelegjünk kedveskénk hétkor újra nyit földben maradni semmi kedvünk mutassa föl papírjait” (Sláger) S ami paradoxnak tűnhet: a részlet, amely Szokolay egész kötetbéli költészetét nemcsak jellemzi, de dicséri is, az őt tartalmazó első ciklust, az egészében a hányódó, sodródó létről tudósító Forgószínpad címűt, csak nagyon egyoldalúan, félrevezetőén képviselheti. A ciklus egésze az emlékezés (szinte?) mazochisztikusan hegyesre reszelt tüskéjű fakír-ágya. Szerencse, hogy a biztos eszközkezelés mellett valaminő arányérzék, tűrésküszöb-intuíció is megóvta Szokolayt a magyar költészetben (is) már jócskán lejáratott sebmutogatástól, a vagabundélet-edzette önjelölt Megváltó pózaitól. A ciklus valóban hozadék, ez pótolja azt a nyomást, amelyben a csekély poggyász nem, vagy alig tudta részesíteni a költőt. Más szóval: a Magyar Államvasutak szolgáltatásaival való gyakori élés nélkül ez a versfüzér nem jö(hete)tt volna létre. 1045
