Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Thomka Beáta: Az egzisztenciális műfaj - Hamvas Béla regényszemlélete és a Karnevál

A nagy szerkezet szilárd támaszát az eszmefuttatások gondolati anyaga képezi, tehát a kommentárokból s az elbeszélésbe szőtt esszébetétekből kialakuló vonulat. Ezekből is kiolvasható a szerzőhöz közel álló témák sora, azok a filozófiai, metafizikai kérdések, misztikus tanok, melyek iránt egész munkássága során érdeklődést tanúsított. A Karnevál azonban mindettől nem transzformálódhatna regénnyé, s az eszék, rögeszmék karneváljához felzárkózik a műfajok, a prózaformák karneválja is. Az összekuszált szövedékből frappáns novellák, anekdoták, álomelbeszélések, látomások, mondák, mítoszok, portrék, groteszk rövidtörténetek pattannak ki. Előfordulásuk teljesen szabálytalan, rendszertelen, mint ahogy váratlanul emelkedik ki és önállósul az a kifejezetten egységes kisregény is, amely az 1944-es budapesti ostromot beszéli el. (A könyv első bírálatában Balassa Péter is felhívta rá a figyelmet.) Tüzetes elemzésre csak ezek a miniatűrök, esszék s a kisregény alkalmas, e szövegeket azonban mindenképpen értékelnünk kellene. A regényegész formateremtésének áttekinthetetlensége, nyelvi sokrétűsége, szerkezeti kiegyensúlyozatlansága s a megfoghatatlan központi princípium — minden egyéb kísérletet kudarcra ítél. E mostani olvasat is esszéként viszonyult a Karneválhoz, s azon epizódjai iránt mutatott fogékonyságot, melyekben az elmélkedő írót érezte megnyilatkozni. Azt sem lehet letagadni, hogy a sok eltávolítás, hidegség, kívülállás után érzékenyen reagálunk azokra a megoldásokra, megnyilvánulásokra, melyekben szándéka ellenére sem tud észrevétlen maradni Hamvas Béla gondolkodói lénye. A regény elején szétválasztott elbeszélői szólamok az első kötet végén ismét találkoznak, sőt elválaszthatatlanul egybeolvadnak. Itt kezdődik az első személy, az én párhuzamos életrajzainak története. Az utak egyike a képzelet korlátlan, időtlen térségébe, a másik abba a kataklizmába vezet, melyet a második világháború jelentett. A történet vége negyvenöt februárja, olvassuk. Ennek a korszaknak (s a rá következő néhány évnek) az elbeszélésébe átszivárog valami az oly sokat bírált és elutasított vallomásos hangból. Azon sem kell csodálkoznunk, hogy mindössze néhány oldallal később azt olvassuk, személyes élményre nincs szükség, a dolgok azzal, hogy megtörténtek, jelentőségüket elvesztették. Minderről a regényen uralkodó elbeszélői tudat, mentalitás, szemlélet nem kíván tudomást venni. Eszerint az igazi történet semmiképpen sem a megtörtént, az igazi valóság nem a tényleges valóság. S még egy közvetlen vallomás: „A szenvedélyes műfajok barátja vagyok. Az értekezés. A szentencia. A kristály. Vagyis az, ami forr- ponton van.”

Befejezésül hadd hivatkozzam a szerző 1945-ben készült, kivételesen érdekes vállalkozására. A száz könyv című füzetben Hamvas Béla válogatott leltárt állít össze az egyetemes emberi művelődés, irodalom hagyományából és jelenkorából. Ebbe a Borgeséhez hasonlítható Babilóniai könyvtárba bekerülő könyvekről a szentencia, a kristály, a forrpont töménységével beszél. A száz mű, szentkönyv, költői-filozófiai oeuvre között mindössze tizenhat regény szerepel, s ezek sora Joyce-szal zárul. Kifejezetten magas bírálói mércék, ízlés, gondolkodói igényesésg és elvárások. Mintha felfogásunk, szemléletünk, megközelítésmódjaink változásai ellenére is kevesebb vitánk lenne az esszéíró, antológiaszerkesztő Hamvassal, mint a regényíróval? Akikhez „a filozófiai tudattal átszőtt irodalom” (Gál F.) áll közel, mint Hamvashoz, azok feltételezhetően így viszonyulnak majd e regényhez, melynek bölcseleti orientációja vitán felül áll. A tény, hogy a Karnevál 1948 és 1951 között íródott, négy évtized távlatából természetszerűen kiélezi és könnyen azonosíthatóvá teszi a mű fogyatékosságait. Ezzel egyidőben azonban a „filozófiai tudattal átszőtt” magyar regény be nem hozható mulasztásait és hagyománytalanságát is tudatosítja bennünk, kései olvasókban.

1044