Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Thomka Beáta: Az egzisztenciális műfaj - Hamvas Béla regényszemlélete és a Karnevál

szikus és a modern regény világvíziójának, technikájának szembesítése stb., tehát az eszmék, témák, tárgyak, valamint a róluk beszélő nyelv Hamvas esszéinek, bölcseleti írásainak világába illeszkedik. A regény olvasása során ezért vetődhet fel a kérdés, mi vezérli az intellektus, a szellemi-művészi affinitás, a szemlélet ilyetén alá- rendelődését a sajátosan értelmezett epikus világteremtésnek. A Karnevál kommentárjainak gyakori retorikusságát is semlegesíteni tudja az a feszültség, mely a két hang által képviselt élet-, történelem-, művészetszemlélet között kibontakozik. Ehhez a feszültséghez a regény elbeszélő tömbjei csak kivételes pillanatokban mérhetőek; Hamvas esszéinek formáját, hevülő, izzó nyelvét, gondolat és kép együttesének energiáját, érzékiségét nem érik utol. Ez az a minőség, amely Hamvas értekező prózáját már-már a személyesség lírai tömörségű vagy konfesszionális mélységű megnyilvánulásaival egészíti ki, illetve a bölcseleti alapvonást — anélkül, hogy fikcióssá tenné a — prózaepika hatásfokára emeli. A Karnevál elmélkedő szférájának legtöbb szava — Hamvast parafrazeálva — esszéből van.

Miért bocsátkozik akkor a kalandba, hogy meséljen, kreatúrákat alkosson, történeteket találjon ki, mikor semmilyen történet sem helyettesítheti — a metafora, a parabola értelmében sem — alapvetően intellektuális mondanivalóját, életfilozófiáját, művelődési jelképekkel azonosuló, csak általuk kivetíthető élmény any agát? Erre is van válasza a Karneválnak: „Az elbeszélő részekben, vagyis a színpadon sok száz ember jelenik meg, a legkülönösebb helyzetben, többnyire valójából kiforgatva, csak hogy komikussá lehessen tenni, egész városok és korszakok és világrészek, sőt az egész föld és még a túlvilág. A curtain-lecture-ökből egyszerre csak kiderül, ez az egész nagy felfordulás- azért történik, hogy valaki önmagát teljes egészében megismerje. Ez részint szemtelenség, másrészt azonban vicc, nehogy az elbeszélőnek önmagáról beszélnie kelljen, és a színházból önmagát kihagyhassa. Szükséges tehát, hogy az elbeszélő és az ügynök között megjelenjék a harmadik, aki az egész helyzetet tisztázza.” Az iménti kérdést válaszolja meg e két mondat is: .4 la recherche du moi perdu. Az elveszett én nyomában. Mindeddig nem merült fel a metaforikus regényszerkezet és -forma problémája: e szöveghelyeken gondolkodva azonban tudomásul kell vennünk, hogy e méreteiben túldimenzionált, logikát cáfoló kavalkádnak, „cirkuszelőadásnak”, „karneválnak”, „kolosszális fecsegésnek”, halandzsának, „észbontó értelmetlenségnek” jelentései és végső jelentése nem fejthető meg közvetlenül. Ha így lenne, vagy a fenn idézetteket nem vehetnénk komolyan, vagy a fecsegést magáért a fecsegésért írottnak kellene feltételeznünk. A formátlanság, a szóródó és széteső szerkezet, a „tekervényes tévelygés a semmiben a semmiért” annak a gondolatnak az epikai formája, mely szerint századunk az őrület százada, létezésünk és életünk „tömény őrület”: „fegyház, koncentrációs tábor, embernyúzás, kényszermunka”, idomítás, hatalmi harc, elnyomás, megsemmisülés. Ez az „apokaliptikus komédia” tablója, amely meg sem kísérli racionalizálni a modern történetről s léthelyzetről kialakított képet. Ez a mértéktelenség, az áttekinthetetlenség, az eltávolítás, s torzítás, a retorika, a folytonosság-hiány egyik lehetséges magyarázata.

Az elbeszélő explicit szándéka értelmében a műnek nem lehet egyetlen fix pontja sem, minek következtében sem időbeli, sem térbeli, sem egyéb rendet nem követ. Hőseit marionettek módjára mozgatja, akiket — az idő- és térvonatkozások elmosó- dottságának következtében — nem helyez, nem helyezhet semmiféle történeti-társadalmi összefüggésrendszerbe. Ezért nem rajzolódik ki élesen a majd hét évtizedet felölelő magyarországi történelem, melyen végigpásztáz, csupán annak egy-egy emlékezetes eseménye. Ezért nem billen a mérleg sem az akár hagyományosan, akár ennél rugalmasabban felfogott egyéniségek, szubjektumok, sem a közösségi sors oldalára: az előbbiben való elmélyedést puszta pszichológiának tekinti és elveti, az utóbbit degeneráltnak ítéli, útjaikat pedig végérvényesen kettéváltnak. „Az a helyzet, amit ön ábrázol, nem társadalom. így mondom. Nem közösség. Vagyis nem egymással találkozó és egymást érintő sorsok szövevénye, ami éppen a közösség, hanem absztrakt párhuzamosok egymás mellett, egymásról tudomást nem szerezve és nem véve, egymást nem érintve és egymástól tökéletesen függetlenül.” A Karnevál elbeszélő, regényszerű részeinek kompozícióját aligha lehetne ennél pontosabban leírni.

1043