Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Thomka Beáta: Az egzisztenciális műfaj - Hamvas Béla regényszemlélete és a Karnevál

enyém az övének diszharmonikus felhangja (groteszk ellenpont), amely Bormesterével néha összekeveredik, néha azon áthangzik. (...) Ennek a dialogikus (ellenpontozott) szerkezetnek rendkívüli előnye van, amire már az imént, ha felületesen is, de a figyelmet felhívtam. Ha a történetnek fix, úgynevezett írója, vagyis szerzője van, akkor az kénytelen dialogikus kapcsolatba lépni az olvasóval (kritikussal), és ilyen módon a regényen kívül mindjárt két (három) fix pont is keletkezik. Mivel fix pontokról van szó, ezeknél fogva természetesen a történetet sarkából ki lehet emelni. A dialogikusan felépített történetben ilyen fix pont nincs.”

Az ilyen (tipográfiailag is kiemelt) szegmentumokhoz viszonyítva betétként hatnak az áttekinthetetlen bonyodalmasságban sorjázó elbeszélő egységek: a kommentárok s az elbeszélések között is dialógus folyik. A kommentárok egyes pontokon helyettesítik a Karnevál értékelő-bíráló felmérését. Az értékelés általában negatív előjelű, s az elbeszéltek relativizálásán túlmenően kimondottan destruktív jellegű. A „regény a regényben” modell helyett tehát regénykommentár a regényben képezi a Karnevál tartóoszlopát. E nem epikai, nem fikciós szövegrészek középpontjában olyan kérdések állnak, melyek egybehangzanak a Regényelméleti fragmentummal, továbbá Hamvas értekező prózájának alapkérdéseivel. A bevezető kommentárban olvassuk:

„Tudja, ez az egész história (...) a többi között nagyobb szabású sorskatalógus is, nézetem szerint a világ egyik leginkább kimerítő sorskatalógusának, az emberi tulajdonságoknak ez a Nőé bárkája, minden özönvízen átmentett leltár, szóval képeskönyv, karakterológia, végeredményben szótár és inventár, de én magamat ebből a vásárból nem veszem ki, én vagyok a bárka, amelyben az egész állatkert a vizek tetején úszik, én vagyok a fecsegés, és mind az egész ebben van feloldva, a kibeszélés lebírhatatlan kényszerében...” A katalógus, szótár, inventár szavak a jegyzék képzetét idézik, mely köztudottan nem a részletezés, az elemzés, az elmélyülő leírás, hanem a számbavétel, a felsorolás formája. A Karnevál el-beszélője és az elbeszéltek le-írója tehát nem mélyed el az egyéni sorsokban, történetekben, alakokban, hanem ehelyett a figurák, szituációk páratlan gazdagságú gyűjteményét kívánja létrehozni. Ebből a perspektívából természetszerűen csak szilutteket, pontokat lehet látni, és csak igen ritkán jellegzetes arcvonásokat és jellemeket. Ám e felismerés is birtokában van a kommentárok két szólamra osztott szubjektumának: „Kérdés: lehet-e az embereket mint bolhákat nézni?” Bormester válasza szerint csak egy ilyen végsőkig távoltartó, ironikus, groteszk szemléletnek, ferde látószögnek van értelme és létjogosultsága, s az egyetlen reális lehetőség a dolgok „humorisztikai” látása, megközelítése. E magatartást kétségbeesés és rezignáció sugallja, mondhatnók, ha nem tartanánk attól, hogy e fogalmakat is radikálisan elutasítaná, a „humoriszti- kával” összeegyeztethetetlennek tartaná a gúnyolódó, lucidus elme, melyet személytelensége ellenére megszakítás nélkül jelenlevőnek érzünk a regényben.

Amint az idézettekből kitűnt, Hamvas egyfelől kiemeli történetéből az elbeszélőt mint személyt, mint hangnemet, mely közvetlenül a kommentárokban szólal meg, ugyanakkor szokatlanul megnöveli a történeten belüli illetékességi körét. Alakváltásokra, cserékre, időtől függetlenedett mozgásra, jelenlétre jogosítja fel, lehetővé teszi, hogy saját haláláról is beszámoljon, tartásának, nézőpontjának kisugárzását pedig uralkodóvá teszi. A dolgok, események, figurák körvonalai eltörpülnek, az alakok személyessége, belső hitelessége hiányérzetet ébreszt, s kimondottan zavaró az elbeszélő személytelensége, ridegsége, intellektuális fölényérzete és felsőbbrendűség- tudata. Ezt a képet erősíti nézetein kívül a cselekmény alakítása, a szereplők mozgatása, leírása, minősítése is.

Mindez a regény epikumának szempontjából kérdéses, a bölcseleti vonulat perspektívájából pedig vitára ingerlő, izgató szellemi többlet. A dialógus alaphelyzetét a kettősség még egy vonással gazdagítja: a kommentárok intellektuális, értekező tömbjének s az indázó történeteknek a perlekedésével. A cáfolattól az értelmezésig, az utalástól az illusztrációig terjed e viszony skálája. A regény szellemi-elméleti bázisa viszonylag ismerősnek tűnik. A problémakörök, a valóság, a történelem, a társadalom, az emberi sors, az ember történeti helyzete, létezésének perspektívája és kilátástalansága, személy és közösség harmóniájának rekonstruálhatatlansága, a klasz1042