Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Thomka Beáta: Az egzisztenciális műfaj - Hamvas Béla regényszemlélete és a Karnevál
személyes sors igényéből fakad, cselekedeteit, létét pedig nem a kollektív történeti szenvedélyek vezérlik és alakítják, mint a hősökét. „A regényszituáció magva tehát nem a személy árulása, a közösség ellen, hanem a közösség árulása az igazság ellen. Ezért lép ki Hamlet a közösségből és ha másként nem, az igazságot személyében tartja fenn.” Az emberi közösség nem reprezentálja többé az igazságot, melynek testét a személynek kell vállalnia. Hamvas határozott különbséget tesz az általa használt személy és az individuum fogalma között: „A személy tudata üdvtörténeti fogalom.” A személy üdve nem azonos az emberiség üdvével. Az üdv — a Fragmentum értelmében — a szabadság metafizikai lehetősége, amely végső fokon csak az ember és az emberiség „egybehangzásán” valósulhat meg. A személyt a közösséghez az üdv közelíti, ám ennek előfeltétele a tökéletes személy és a tökéletes szabadság: „az igazi közösséghez az út a személyek teljes szabadságán át vezet”. A regénynek kivételesen nagy esélyei vannak arra, hogy ne csak a személyiség, hanem az emberiség formájává legyen. Stendhal, Balzac, Dosztojevszkij módszere és formája a minta, mely „az emberiség életének minden mozzanata számára megjelenési teret tud biztosítani úgy, hogy ugyanakkor megformálja és értelmesíti”. * A Regényelméleti fragmentum érvelésén és tételein nem kérhető számon az elméleti okfejtések rendszerűsége és következetessége. Eredetisége, szemléleti sajátosságai feltételezhetően nem is ezek viszonylatában rajzolódnak ki. Ami miatt felidézéséhez folyamodom, azok a Hamvast hosszú időn át foglalkoztató alapkérdések, az üdvtörténet és a szabadság, a konfesszionális tudat, a személy—individuum—közösség, a vallomás—individualizmus, mítosz—közösség viszonyának problémája. E kategóriákhoz és párhuzamokhoz a háború előtti esszéktől az 1963-ban megjelent Láfóhaíárbeli írásig, a korszakban s még életében egyetlen publikált szövegéig (Az egzisztencializmus után, 12. sz.) vissza-visszatér. A modern irodalom alakulásában, Joyce, Sarte, Jean Genet, G. Bataille prózájában, az egzisztencializmus és a szürrealizmus művészetében további eltávolodást észlel saját regényvíziójától, melyben központi szerepet tulajdonított a mítosz modelljének s mindannak, amit számára a mítosz egyetemes formaként jelent. Az új törekvéseket nem a konfesszionális magatartás sodorta válságba, melyet az egzisztencializmusnak felrótt. „Nincs többé önvallomás, nincs antropocentrizmus, nincs lélekelemzés, nincs karakter, jellem, személy, én.” A lehetőségek egyik végpontját jelképező Finnegan’s Wake, az önkívület kiváltságainak visszahódítása (E. M. Cioran) nemcsak a korai Joyce-olvasó Hamvast és regényszemléletét állítja próbatétel elé, hanem a Karnevált író Hamvast is. A Prae kapcsán — ne feledjük el — tiszta nyelvvé transzformáit, a nyelv előttit feltáró regényírásról beszélt. A Karnevál megjelenése után ismét meg kellene vizsgálnunk a regényről mint nyelvvé lett formáról tett észrevételeit, hisz „egzisztenciális műfajának” e regénynek egyik uralkodó jegye éppen szóródó nyelvi-jelentéstani szerkesztéséből következik. További kérdést jelent, hogy mennyiben a személyiség formája e mű, mert ha az — olyan személyiségformával és -fogalommal kell számolnunk, amilyenre még nem volt példa a magyar regényben. * A személyiség-probléma elválaszthatatlan a kérdéstől, történet-e az, amivé a Karnevál több száz szereplőjének epizód- és eseménysora összeáll. Ha ugyanis nem személyiségek e hősök, s a közlés tárgya nem a párhuzamos élettörténetekből vagy időben-térben egymástól távoleső históriákból ötvöződő történetfolyam, milyen e regény formája, melyek formaprincípiumai? A hét terjedelmes fejezetből álló regényszöveget fokozatosan növekvő terjedelmű, kurzív szedésű részek vezetik be. A párbeszédek a történet leírója, a „közvetítő”, az „ügynök”, az „agent spirituel” és Bormester Mihály, a történet szereplője, illetve elmondója között folynak. Ennek funkcióját a szerző így határozza meg: „A történet elbeszélőjének és írójának külön sorsa van, külön hangja, s az 1041
