Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Thomka Beáta: Az egzisztenciális műfaj - Hamvas Béla regényszemlélete és a Karnevál

mussal, önkritikával és pszichológiával. Hogy mi a konfesszionalizmus, azt teljesen akkor lehet megérteni, ha az ember figyelembe veszi, amit Eliot modernjével szemben antiknak lehet, sőt kell nevezni.” (Jeffers, Válasz, 1936. 2.) Az eszmény, melynek nevében Hamvas elutasítja a bölcseleti próza, az esszéregény klasszikus értékű megvalósításait, egy nehezen rekonstruálható, archaikus, szintézisteremtő forma, melyet csak „az antik magatartás” hordhatott ki képszerűen, költőien, érzékletesen, s ezért az eposzok táptalaját képező mítosz univerzalitásával mérhető. A vallomásirodalom hagyománya s a regényforma közötti összefüggések, illetve a mítosz s a regény rokonítása alapján Hamvas — bár egyes tézisei eleve problematikusak — eljut egy olyan műfaji vízióig, mely eleven és eredeti módon tapint rá a regény kimeríthetetlen potenciáljára és lehetőségeire.

A regény „másik realitása” abból a tényből következik, hogy e forma számára nem adatott meg a mítosz s a mitikus világkép egyetemessége. A mitológiai hagyomány folytatói Voltaire, Hölderlin, Goethe, Shelley, Hamsun, George, Powys. A Jeffers-esszé szerint: „Az antik magatartásban semmiféle bevallás nincs: — nincs benne szubjektivizmus, relativizmus, önkritika, pszichológia. (.. .) Az antik magatartás az állandóan befelé fordult kritikát fölöslegesnek tartja. (...) Mert a vallomás, a befeléfordulás, az önkritika, az egész modern magatartás, az egész pszichológia tulajdonképpen burkolt önvád. Minden vallomásnak vád-éle van — befelé. Minden konfesszió analízis, minden analízis szétszed, minden szétszedés, rombolás fáj.” Hamvas e gondolat fölvezetésében Rudolf Kassnerre támaszkodik, aki az emlékiratot fordított mitológiának nevezi. A mitikus ebben a vonatkozásban „olyan, mint Eros, Anaké, Tyché, ami valami homéroszi, valami tiszta, nagy és előkelő, aminek semmi köze a pszichológiához, hanem ami képszerű, költői, szemléletes, illat, fény és sugárzás.” Visszajutottunk a lukácsi kiindulóponthoz, az eposzhoz, melyet Hamvas csak közvetetten fogad el, vagy a modern művészet radikális elutasításához, vagy éppen ama forrongó, izzó ponthoz érkeztünk volna, melyben a teória prózává, a fogalmi élmény és tartalom érzékivé, a közlés pedig par excellence kifejezéssé lesz? Tovább kell olvasnunk az idézett esszét: „A vallomás és a míthosz között levő különbség abszolút. A míthoszban az ember túlemelkedik önmagán és megragadtatja magát az őselemekkel. De a különbség az önmagává való levésben és az elemivé való válásban is abszolút. A vallomás módján soha senki sem lehet önmaga, mert az ember csak azt kapja meg, amire odaadja magát — csak azáltal válhatik önmagává, ha önmagát feladja. Ez az ekstasis paradoxona: az ember csak akkor lehet önmaga, ha ki tud lépni önmagából. Ez az ekstatikus forma a míthosz. A míthoszban az ember feladja önmagát s igy lesz igazán az, ami ő.” A Regényelméleti fragmentum gondolatmenetének értelmében ennek az eksztázisnak, katarzisnak, kilépésnek és azonosulásnak a tökéletes elérhetelensé- ge, realizálhatatlansága határozza meg a regény műfaját és formatörténetét, s ez a nosztalgia emeli a modern kor reprezentatív formájává.

*

A regény mint a személyiség formája Kierkegaard-ral, műfajilag Don Quijoté- val kezdődik, az alapját képező konfesszió Szent Ágoston Vallomásaiban bontakozik ki elsőnek. A Fragmentum egyik kulcsfogalmát e művektől kölcsönzi Hamvas: „Az üdvtörténet az a fogalom, amely elég szilárd és rugalmas ahhoz, hogy létünk két végső távlatát, azt, hogy mindenki közülünk egy és sok (meghatározhatatlan), meg tudja érteni. S a személy a közösséggel sajátosképpen itt egybeesik. Éppen ezért a regény, amely a személyiség, ugyanakkor az emberiség formája is.” A közösség története és a személyes történet megközelítőleg a tizenhetedik század első felében válik el végérvényesen egymástól. Hamvas aranykor képzete, archai fogalma segíti ennek a mítosz ködébe vesző, majd a huszadik században visszaállított, a remitologizáció során rekonstruált, feltételezett egységnek a megértését, s ennek nyomán alkothatunk képet a megoszlás jelentőségéről.

Hamvast emellett a kríziselméletek befolyásolják a közösségből kiszakadt személy tragikus helyzetének leírásában. Hamlet az első nem-hős, mert drámája a

1040