Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Thomka Beáta: Az egzisztenciális műfaj - Hamvas Béla regényszemlélete és a Karnevál

Az irdalomkritika és prózaelmélet sosem volt egybehangzó az írói ars poeticák, műhelytanulmányok, a művész tapasztalatát sűrítő megnyilatkozások elméleti relevanciájának megítélésében. A regényinterpretáció útjait mégis különösen alakíthatják az efféle dokumentumok: felismertetnek, hangsúlyossá tesznek egyes vonásokat, összefüggéseket, segítik a rejtélyes motívumok felfejtését, s olyan konzekvenciákat érlelhetnek ki, melyeket az elméleti gondolkodás is „továbbírhat”. Ilyen szerepe van a jelenkorban 'Mészöly Miklós esszéírásának, „érintéseinek”: hatásuk nélkül más lenne az újabb prózai folyamatok befogadása. Hamvas Béla a Karnevál írásának idején (1948—1951) fogalmazta meg Regényelméleti fragmentumát (1948). E kéziratos szöveg tételei sajátos közelítési szöveget kínálnak a Karnevál nem kommunikatív és bonyolult szerkezetű regénykolosszusához.

A Fragmentum a vallomásokban felbukkanó regénycsírákkal indítja a műfajtörténeti vizsgálódást, majd a regény archetípusai (Don Quijote, Hamlet) után a romantika, a realizmus és a történeti regény kérdéseit elemzi. „A forma nem megoldás, hanem értelem keresése, élet alakítása, kifogyhatatlan kedvezmény. A történeti regény nyomán a regény kényszerült arra, hogy olyan bázist teremtsen, amely minden lehetséges válság számára megnyilatkozási lehetőséget nyújt. Így keletkezhettek a század nagy regényei, Stendhal, Balzac, Thackeray, Dickens, Gogol, Flaubert, Dosztojevszkij, Tolsztoj, France, Butler, Hardy művei. Így alakulhatott ki az a komplex regénymódszer, amely az emberiség életének minden mozzanata számára megjelenési teret tud biztosítani úgy, hogy ugyanakkor megformálja és értelmesíti. A regény ezen a stádiumon túl nyelvvé lett, mint ahogy a huszadik század nagy regényei, Rolland, Galsworthy, Powys, Proust, Joyce, Romains, Du Gard, Kafka művei jelzik.”

A műfaj születését jelző Don Quijotéval megjelent egy új történet, amely Európa valóságos történetével, „a parádés történet, a soha el nem képzelt kínok és bes- tialitás történetével” szemben áll s ebből a szembenállásból érthető meg. „Az az ellentörténet, amely Don Quijotéval kezdődik, szemben a közösség és az állam történetével, a személy története, és ennek letéteményese ettől a perctől fogva a regény, mert a regény kizárólag a személy történetével foglalkozik. Ügy látszik, hogy az állam és a kapitalizmus és a tudomány történetével szemben áll. Lehet, hogy szemben is áll, de mindenesetre tökéletesen saját és önálló kezdete van. Ez a történet más valóságfogalmon alapszik, nem azon a bizonyos realitáson, hanem a szélmalomvalóságon, amely Don Quijote szerint sem egészen valóság, de az biztos, hogy az igazi valósághoz a realitásnál végtelenül közelebb fekszik.” A regény ontológiai koncepciója Hamvas szerint, „hogy az emberi világban az igazsághordozó már nem a közösség, hanem a személy”. E gondolat Lukács György regényelméletének eposz-regény szembeállítását idézi; a Fragmentum egyéb pontokon is igen sok olyan problémát exponál, melyeket A regény elmélete is felvet, ha következtetések, megoldási javaslatok el is térnek e két regényszemléletben.

Hamvas tehát a regény fiktív világáról mint másik realitásról szálmalomvaló- ságról beszél, melynek önálló története van és amely más valóságfogalmon nyugszik. E világ összehasonlíthatatlanul közelebb áll az „igazi valósághoz”, mint a művelődés bármely más területe. A realitásfogalmak megkülönböztetése — mai olvasatunkban — a korszerű fikcionalitáskutatások megállapításaira rímel, továbbá azon esztétikákra és poétikákra, melyek nem vitatják el a műalkotás öntörvényű valóságának tényét. Hamvas és a fiatal Lukács abban is egyetért, hogy a személyesség eluralkodása a regényben fellazítja a regényformát, illetve kikezdi az „epopeia” zárt totalitását, megbontja immanens törvényszerűségeit. A személy mind kevésbé „alkalmas a világ egy bizonyos problematikájának felmutatására”. Hamvas válságtünetnek tartja a szubjektivizálódást, s paradox módon olyan forrásokat, elődöket nevez meg, akiknél a konfesszió a bölcseleti próza minőségeivel gazdagszik. Nem az eposzban, hanem merész mozdulattal Szent Ágoston Vállomásaiban jelöli ki a regény ősformáját. E vonulat folytatódik Rousseau-val, Kierkegaard-ral, Schopenhauerral, Nietzschével.

„Ez lett a modern műfaj: — olvassuk egy másik írásban — a vallomás, Rousseau-tól Proustig mindazzal, ami ehhez tartozik: szubjektivizmussal, relativiz103!»