Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Fitz Péter: A magyar textil kalandjai I. (1968-1986)
tás a tértextil ideálja. Az ötlet nem hazai, egyszerre merült fel Franciaországban és Lengyelországban, de a magyar körülmények is aktuálisak voltak. A tértextil már nem csupán egyszerű fali dekoráció, hanem mint független művészeti tárgy, az őt övező teret is meghatározza. A tértextil megjelenésének első fázisa főként az új funkcióhoz kötődő — térelválasztó, térmeghatározó — iparművészeti tárgyat produkált, de a kilépés a térbe számos olyan vonzatot hozott magával, amelyek visszafordíthatatlan folyamatként a textilművészet új értelmezését is időszerűvé tették. Az egyre nagyobb, egyre színesebb, egyre több új technikai és formai elemet felhasználó tértextilek már sokkal inkább speciális anyagú szobrokhoz, mintsem falkárpitokhoz hasonlítottak. Az elvi elképzelés tehát az volt, hogy a textil új, és meghatározó belsőépítészeti funkciót kap. Középületek — színházak, szállodák, tanácsházak, hivatalok, éttermek, kultúrházak — tereit lágy és emberi módon alakítják át, nem utólagos applikációként, hanem az építészekkel együttműködve, természetes alkotótársként a tervezés pillanatától résztvéve a belső környezet kialakításában. Ez a funkcióbeli szemléletváltás azonban elég féloldalasán valósult meg. A textilművészek ugyan ténylegesen létrehoztak olyan munkákat, melyek alkalmasak voltak erre a megváltozott szerepre, viszont a tényleges építészeti alkalmazásra meglehetősen ritkán került sor. Valószínűleg maguk a művészek is túlbecsülték a konjunktúra lehetőségeit, másrészt a funkcióbeli áttörést nem lehetett máról holnapra végigvinni. Ezért aztán az egész mozgalom már a kezdet kezdetén — mondjuk 1970-től — a kiállítótermi megjelenésre kezdett koncentrálni. Ez persze akkor korántsem tűnt mellékvágánynak. Sőt, hatalmas szakmai- és közönségsikert produkált. Ennek okai megintcsak a textilművészet szűk keretein kívül keresendők. A művészetpolitika a dogmatikus 50-es évekbeli koncepciójától ugyan már messze járt, de azért ez volt a nevezetes három T — támogat, tűr, tilt — kategóriarendszer időszaka. Ez a maga módján ugyan sokkal nyíltabb volt, mint a korábbi, de ma már igen nehezen érhetően igen sok mindent bélyegzett károsnak, az absztrakt művészettől kezdve majd minden formai és tartalmi újítást bizalmatlanul szemlélt. Ez a kultúrpolitikai szigorkodás elsősorban a képzőművészet területén virágzott; festészetben és szobrászatban betiltott kiállítások, ma már szokatlanul éleshangú és nézőpontú kritikák szegélyezték útját. A grafikára, mely nem foglalt el olyan központi helyet, már kevesebb figyelem jutott: ma ezt az időszakot a magyar grafika virágkoraként jegyzi a műtörténet. Valami hasonló történt a textilművészettel is. A műfaji megújítási kísérletek a közfigyelemtől viszonylag távoli területen, a textilben jelentkeztek. A hivatalosok figyelmét elkerülte, hogy itt egy műfaji avant- garde igyekszik kifelé szűk korlátái közül. Valamint az iparművészet nem tűnt olyan területnek, ahol „baj” történhetik. A kiállítás, mint megjelenési forma, a bemutatkozás, az elismertetés eszköze, volt a textilművészek számára az első meghódítandó terület. A kiállítások és a szervezeti formák 1968 szeptemberében az Ernst Múzeumban megnyílt a „Textil falikép 68” című kiállítás. A katalógus előszavában a szűkszavú kiáltvány nem túl sokat árul el: „A textilművészet egyik ága a szövött, festett és egyéb új technológiai megoldásokkal készített falikép. E művészi ág hazánkban nem több húsz esztendősnél, de ez idő alatt nagy szerephez jutott a lakásban és a kommunális építészeti terekben egyaránt. Ferenczy Noémi, Schubert Ernő és Molnár Béla munkássága volt elindítója e műfaj fejlődésének. Mint minden kor művésze, így e szakma művelői is, jelen világunk eszmei és technikai vívmányait kívánják kifejezésre juttatni munkáikban, most már a széleskörű társadalmi realitásra is támaszkodva. Űjabb igények felismerésére ad módot és lehetőséget ez a tárlat.” Frank János „Az eleven textil” című könyvében, mint szemtanú, a következőket írta: „(Csoda történt?) Azt hiszem, ismeretlen jelenség a kultúrtörténetben, hogy 1024
