Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Otar Csiladze: Vas-színház (regényrészlet - Balkó Ágnes fordítása)

az elkékült arcú, püffedt szájú holtak, karjuk mellükön keresztbefonva, mintegy annak jeléül, hogy ők már megtették kötelességüket. Számukra már minden bevégeztetett, de az Azizea tér úgy háborgott, akár a tenger. Hullámzó felszínén, hol a magasba lendültek, hol aláhullottak a transzparensek, melyek szél dagasztotta vitorlákra hasonlítottak. A pravoszláv, a katolikus és az örmény pap együtt végezte a szertartást a rabbival és a mollahval. A szónokok egymást váltották. Dimitrit elrángatták hazulról, megkérték, hogy az ügyvédi kar nevében szólaljon fel, de a könnyeitől nem tudott beszélni, alig kezdte el, máris félbehagyta; két munkás, karjánál megragadva, félrevezette: „Mit sírsz, nincs annak most itt az ideje!” — för- medtek rá, és ő szipogott, akár egy gyerek. A tegnapi álmatlan éjszaka poklát követően, azután a végtelen várakozás és lidércnyomás után, a könnyek balzsamként mosták szívét, mégis kicsit restellte ezt a váratlan és érdemtelen megkönnyebbülést, éppúgy, mint tegnap éjjel, amikor olyan könnyedén feláldozta a még meg sem született életet. „Ne haragudjanak... ne haragudjanak...” — motyogta, és tenyerével takarta el arcát. De amikor valaki azt kiáltotta: „Jön a színház” és szétterpesztett, könnyáztatta ujjain keresztül megpillantotta a tbiliszi színész arcát, futásnak eredt és úgy elrohant, mintha a tbiliszi művész nem színészeit vezette volna fel, de a még súlyosabb csapások hosszú sorát. Majdnem felkiáltott. „Állítsátok meg őket! Ne eresszétek ide!” — de türtőztette magát, és csak akkor ocsúdott fel, amikor már messzire jutott onnét: majdhogynem futva tette meg az utat hazáig a hirtelen kihalt, nyugtalanitó, gyanúsan kiüresedett utcán. A város néma volt és idegennek tetszett. Valahol, a távolban tompán zúgott a tenger és az Azizea tér. A kőkerítéseken foltokban zöldéit a moha. Az ikeregyforma ablakokból közönyösen, bambán bámult le az utcára az üresség. Dimitri megtorpant, körülnézett, de a háta mögött ugyanaz volt, mint előtte. „De hiszen ez szökés, ez gyávaság, ügyvéd úr! — gúnyolódott magával. — Igen, gyávaság... De mi értelme kockáztatni?” — perelt dühösen gondolataival. Ment és töprengett: „Nos, most ez az eszelős teljesen elbolondítja a népet... Holnap már az Azizea tér is szűk lesz a koporsóknak”. Ment és gyűlölte magát. De ezúttal sem tévedett. Igaz, aznap nem szónokolt a tbiliszi művész a téren, nem „bolondította el a népet”, amely akár a puskaporos hordó, egyetlenegy szikrától is felrobbant volna, nem bujtogatta az embereket, nem emlegette szokása szerint — már mindenki torkig volt vele — a „dicső halált” (mintha rajta kívül senki sem olvasta volna Rusztavelit!), de azért elkövetett egy nem csekélyebb ostobaságot — barikádot emeltetett a színház bejárata elé, mintha a hatóság szétzúzni készülne a színházat, és a társulat kész lenne a színházzal együtt halni, ahogy az valódi művészekhez illik. Belejött a szerepébe, Macsabelit* alakította. Mintha Batumi a Krcanisszi csatamező lenne és újra le kellene játszódni rajta a véres ütközetnek. Vagy, még inkább, mintha Batumi Párizs lenne, ő és színészei pedig — a kommu- nárok. Igen, igen, a kommunárok! Egész idő alatt ripacskodott. A tömeg előtt parádézott. Egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy kérkedjen, magát kellesse. Okvetlenül a figyelem középpontjában akart lenni — mindig, bármely minőségben, bármi áldozat árán. De senki sem szándékozott szétrombolni a színházat — egyetlen kozák, egyetlen rendőr sem mutatkozott aznap az utcán. „Elpusztítja magát és másokat is bajba ránt ez a féleszű!” — kiáltotta Dariának Dimitri. Daria szeme könnyes volt, nem dicsérte, nem is kárhoztatta a tbiliszi színművészt. És csakugyan, mi dolga neki azzal, mit csinál a tbiliszi színművész, még ha golyót röpít is a fejébe; de Daria arról sem adott számot magának, hogy mindketten veszélyes helyzetben vannak, hogy a hatóság véleménye szerint ők a barikádnak ugyanazon az oldalán állnak, mint az eszelős, mert mihelyst elég gyönyörűsége telt a barikádos játékban, első dolga, hogy hozzájuk állítson be, ráadásul egy egész sor újabb badarsággal. Dimitri egész héten magánkívül volt a rettegéstől. Csaknem minden félórában elrohant otthonról és a színházhoz futott megnézni, áll-e még a barikád, vagy már lebontották. „Még áll. A helyén van.” — kiáltotta, mint egy őrült, hazatérve, és Daria akinek nem apadtak el könnyei, türelmesen hallgatta, hogyan köny* II. Erekle király udvari színésze, a XVIII. században. A krcanisszi csatamezőn esett el, a perzsákkal vívott ütközetben.

1009