Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Otar Csiladze: Vas-színház (regényrészlet - Balkó Ágnes fordítása)
tomást, szétoszlassa a rettenetét, de a látomás nem tűnt el, csak átváltozott, a rettenetes eszme megmaradt ugyanannak — Daria holtként tér haza. Valóban, miért is ne történhetne így? Végül is az apja lánya volt, és valamiképpen hasonlítania kellett rá, mondjuk, éppolyan halállal kell halnia, mint ő. A halál pedig ott állt a murvával felhintett ösvényen és a citromfa egyik ágacskáját hajlította magához. Dimitri nem csodálkozott, amikor meglátta a halált házuk kertjében, csak azt nem értette, mikor sikerült bejönnie, és hogy nem vette észre. „Ne bújj el, Dimitri! Nem illendő szüleid fiához, hogy a vendégek elől bújkáljon” — kiáltott neki oda a halál, és lábujjhegyre emelkedett, hogy magához vonja a citromfa ágacskáját. „Megölték Dariát” — Dimitrinek most már semmi kétsége nem maradt; előrelépett az ösvényre, remegett a térde. Az orrába csapott a szag, amelyet azon az emlékezetes napon a színházban, a gödörben érzett, a rongyok, a por, a balgaság áporodott szaga. „Ne félj, ez alkalommal semmi sem vétetik el a házadból, csupáncsak egyetlen citrom'’ — szólt a halál. Dimitri elcsodálkozott — honnan is lenne citrom a fán, kora tavasszal?, — de csodálkozása csak nőttön-nőtt, amikor valóságos csoda szemtanúja lehetett: a citromfa ágán a szeme láttára jelent meg a termés: hatalmas, sárga, fénylő mintha csak az imént formázták volna meg viaszból. A halál letépte a gyümölcsöt és elengedte az ágacskát. A visszapattanó ág surrogó hangot hallatott a sötétségben, akár az álmából riasztott, felrebbenő madár. A halál megpaskolta a citromot és élvezettel vájta bele fogait: arca elfintorodott, szeme összeszűkült, a szájából nyál csörgött. „Ez igen!” — jelentette ki. Buzgón szürcsölte a sárga gyümölcsöt. Dimitri egész összegörnyedt a váratlan fájdalomtól, ellepte a verejték, levegőért kapkodott, de mindhiába, mintha a mellében üresség lenne, mintha nem a csodával termett citromot, de az ő melléből kitépett szívet szürcsölné oly mohón a halál, és undorítóan cuppogott hozzá. — „Az élet mohó. Sokat követel, mindent követel. Ráadásul nyomban, haladéktalanul. Én egyre csak várok, várok és beérem ezzel az egyetlen citrommal.” „Mit akar vele mondani?” — töprengett Dimitri, és hirtelen megkönnyebbült, becstelen, alantas, förtelmes megkönnyebbülést érzett, mert megvilágosodott előtte: a vendég azzal, hogy a még hibátlan, a még nem létező gyümölcsöt falta fel, egy még meg nem született lény halálát jósolta meg, és bárki is légyen és bármilyen jövő is várjon reá, most mégis sokkal könnyebb volt őt feládoznia, mint Dariát, vagy saját magát; az emberi természet már csak ilyen, az ember a mának él, és nem a holnapnak, mert írva vagyon: a holnap gondoskodik magáról, és nem lehet ezt be nem látni, hiszen az ember minden lépését az határozza meg, amit már látott és tapasztalt, minden törekvését, minden célkitűzését, álmát és reményét, és nem az, amit még nem látott és nem tapasztalt, még akkor is, ha éppen az a valami alkotja majd utóbb létének értelmét és igazolását, lesz summája és koronája mindannak, amit mindaddig látott és tapasztalt. A halál felnevetett, elhajította a kiszívott citrom héját és megkérdezte: „Merre van az árnyékszék?” A halál elment. És Dimitri most még türelmetlenebbül várta Dariát, mert ezúttal biztosan tudta, hogy élve és sértetlenül tér haza. Alig várta már, hogy elmesélhesse neki különös látomását, amit Daria minden bizonnyal könnyedén megfejt, mint ahogyan eddig is megfejtette álmaikat; a nagyanyjától tanulta el a tudományát, attól, akitől a selyemzsinóron függő nefrit-kereszt maradt rá. Mint a ketrecébe zárt vadállat, járkált fel-alá az udvaron a kerítéskapu és a teraszra vezető lépcső között, és bár gondolatban már meggyőzte magát, hogy a halállal folytatott beszélgetése nem egyéb túlfűtött képzeletének gyümölcsénél, mégis — minden eshetőségre készen! — félszemmel oda-odapil- lantgnlott., nem hever-e az úton a kiszívott citrom héja, amelyet a halál az imént hajított el. Ml több, néhányszor odament az árnyékszékhez is, s mielőtt benyitott volna, hallgatózott egy sort, bár előre tudta, hogy semmit sem talál majd a fülkében, a sziszegő, nyirkos sötétségen kívül. Másnap az Azizea téren tizenhárom koporsót sorakoztattak egymás mellé. A város közös temetést rendezett a meggyilkoltaknak — akik mindörökre testvérekké lettek az egyazon, egyidejű és egyforma halálban, az egy halál fiainak, az egy föld lakóinak juttat- tt halálban. Így fejezte ki a város részvétét és rosszallását — részvétét az elhunytaknak és rosszallását a hatóságnak. A hatóság hallgatott. A kaszárnyából és a rendőrség épületéből egyetfen hang sem hallatszott. Nyitott koporsókban feküdtek 1008
