Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Otar Csiladze: Vas-színház (regényrészlet - Balkó Ágnes fordítása)

tudta, nem merte tartóztatni, visszatartani, megtiltani, hogy kilépjen a házból. „Az apámat is az utcán ölték meg' — mondta Daria és elment, hogy ismét átélje azt a hajdani, égető fájdalmat, amit halott apja keresése közben érzett, a bénító, a jeges rettenetét a hullaházban, a nedves faasztalon kinyújtóztatott holttest láttán (igaz is, miért volt az asztal nedves?), hogy mégegyszer érezze a halál megalázó értelmetlenségét, megrendítő egyszerűségét, primitívségét, lássa a halál meztelenségét, a mezítelen semmit (tényleg ez lenne az én apám?) — a semmit, és mégis, a nemlétével megbabonázót, megrontót, mozdulatlanságával és tehetetlenségével szívet szakasztót, a vért jéggé dermesztőt, „Davit Kldiasvili és Szaba Lapacsi megtagadták a parancsot és megtiltották katonáiknak, hogy tüzeljenek, különben még ennél is több áldozat lenne" — mesélte a polgármester felesége. A batár imbolyogva döcögött, csikorgóit, a lovak lépésben dobogtak. Daria szeme előtt pedig egyre ott lebegett apja födetlen teste, az érdes, nedves faasztalon kinyújtóztatva. A keresztről levett Megváltó teste? Nem. A semmi. Az élettelen semmi. A kihűlt, megdermedt, elmerevedett semmi. Nem bírt semmi közöset semmivel, s mindenekelőtt azt tagadta meg, akit Daria felismerni akart, fürkészőn tekintve a szorosan összezárt ajkú maszkra, a rettenetesen tátongó, alvadt vérrel szegélyezett sebre, a mellen keresztbefont (mintha erőszakkal helyezték volna oda) karokra, a megsárgult lábfejekre . . . Az, ami Daria szeme elé tárult, csak undorral vegyes szánalmat, csodálkozást, félelmet fakasztott, meg olyasféle érzést, amit egy durva, bántó, illetlen tréfa kelthet; az a dolog, ott, Daria szeme előtt nem szólott hozzá így: „Jöjj, ne félj, érints meg, én vagyok, a te atyád!” — hanem elűzte: „El innen, miért bámulsz, az, akit te keresel nincs és soha többé nem is lesz, megszűnt létezni”. Megszűnt létezni? És a tbiliszi színész? Az apja éppen ennyi idős volt, amikor megölték, Nem, nem ölték meg. Egyszerűen csak a szerencsétlenséget kerülte el, a baj elől ment. . és visszatért. „Miért fekszel itt? Te nem haltál meg, és nem is vagy sebesült!” — hallotta meg hirtelen Daria a polgár- mester feleségének hangját. Csodálkozva nézett oda. A batár állt. Mindenki egy kerítés köré sereglett, ott fürkésztek valamit. A kocsis odavilágított a lámpással. „Hol ittad így le magad? Te disznó! Mit terpészkedsz itt?” — förmedt rá a polgármester felesége. — „Lázár, kelj föl és járj.” mondta ki gondolatban Daria, gyerekes örömmel és izgalommal.

Azt az éjszakát Dimitri álmatlanul töltötte az udvaron, és csak az isten a tudója, mi minden meg nem fordult a fejében, mi mindent elébe nem vetített képzelete egészen addig a pillanatig, míg meg nem pillantotta az élő és sértetlen Dariát. A fügefa alatt oltalmat keresve, az aggodalomtól egész testében remegett, mintha Batumi utolsó éjszakája következett volna el, az egész világmindenség utolsó éjszakája: mintha tüstént megnyílna az ég, megszakadna a föld és az izzó láva ördögi bugybo- rékolással, sisteregve, dörgő morajjal árasztaná el a világot, mindörökre elnyelve, minden élőlényt eltemetve tüzes fészkében, mindent, ami idáig jó volt-e, vagy rossz, életnek neveztetett. Mindent pedig csak az okból, csak abból az egyetlenegyből, hogy megjelent itt a tbiliszi színész, a színházat az ördög templomává változtatta, és a poklok tüzére vezette valamennyiüket, bűnösöket és büntetleneket, válogatás nélkül. „Miféle tűz égeti a bensőjét, miféle méreg mérgezte, gyújtogatja lelkét?” — töprengett Dimitri tehetetlen dühvei, és öklével megfenyegette a szomszéd ház tűzfalán lévő egyetlen, a sötétségben észrevétlen kis ablakot, az átkozott, a gyűlölt ablakot. Szokatlanul sűrű, vaksötét volt az éj. Mintha nem is az éjszakai, de a másvilági sötétség lett volna, a pokolból a mennyekbe emelkedő, alvilági füst, mely elárasztja a hegyeket, az erdőket, a tengereket és folyókat, törzseket, népeket és nemzeteket. Csak a kas alatt rejtőző kakas, túl a magas kőkerítésen, szólalt meg olykor rekedten, tompán, kelletlenül. . . Mintha még az ő hangja is a másvilágról érkezett volna . .. De ezenkívül a város nem adott semmi életjelet. Ha olykor a fügefa alatt megzizzent egy tavalyi levél, az is csak élettelen, meddő, terméketlenül légies hang volt, a halál visszhangja. Dimitrinek minden a halált idézte, semmi másra, mint a halálra nem tudott gondolni. Olykor úgy tetszett, a kerítéskapu nesztelenül sarkig tárul, és valakik az udvarra behozzák Daria testét. Fehér köpenyét és fehér kendőjét vér itatja át madárszárnyként széttárt karjai erőtlenül himbálóztak a levegőben. Dimitri összehúzta a szemel es hangosan kezdett beszelni, hogy elűzze magától a baljós lá11)07