Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Otar Csiladze: Vas-színház (regényrészlet - Balkó Ágnes fordítása)
gor gátolja abban, hogy mindent megadjanak ivadékuknak, ami dukál, akkor az idegeneket igazán semmi sem készteti arra, hogy alaptalanul, ne érdemei szerint magasztalják — sem szeretet, sem haszon, sem szülői elfogultság. Hát hogyne lennétek büszkék, amikor egy idegen nem egyszerűen csak megdicséri a fiatokat, hanem az egekig magasztalja, és leborul előtte. Ráadásul a gödör ekkor már valóban a sajátjának érezte a tbiliszi színészt, és úgy fogadta magába, mint elidegeníthetetlen részét; igaz, lemondott arról az aprócska térről, melyet a tbiliszi színész elfoglalt és amely nélkül még nehezebb volt mozdulni és lélegzetet venni, de annyira hozzászokott már ehhez a kényelmetlenséghez, hogyha a tbiliszi színész most éppúgy se szó- se beszéd felszabadította volna a helyét, mint ahogyan elfoglalta azt, nem megköny- nyebbülést, csak ürességet érzett volna, mert (talán állati ösztönének, talán a sötétségben is együtt töltött időnek köszönhetően) észrevétlen és végérvényesen eggyéol- vadt vele, átitatódott büszke, gőgös hallgatásával, akár az oroszlán vacka az oroszlán szagával, és nagyságának, hatalmának ez a szokatlan, nem várt, rég elfeledett tudata őt magát is büszkeséggel töltötte el, következésképpen hálát szült benne e csaknem ismeretlen ember iránt, aki mellén keresztbefont karral állt a tömeg közepén, és nyugodtan, egy hang nélkül tekintett fel a színpadra. „Hát szóval, hm, az ördögbe is! Egyébként maga itt mit keres?” — kiáltott fel hirtelen, észrevéve a tbiliszi színészt a rendőrfőnök, és a színpadról lehajolva kezét nyújtotta, mintha fel akarná húzni magához a pódiumra.- A tbiliszi színész nyugodtan, ráérősen, figyelmesen tekintgetett körül, mintha nem tudná és fel akarná deríteni, hol is van; majd egy ártatlan csecsemő arckifejezését öltötte magára, hunyorított, keresztbefont karján megrázta tenyerét, mintha a galamb repült volna a mellére, és elvékonyított hangon kijelentette: „Keresztel- kedem, atyám”. Viharos nevetés tört ki, de milyen viharos! A homéroszi kacaj — gyenge jelző rá. Dimitri attól félt, hogy mindjárt leszakad a csillár. A színfalak mögül csodálkozó, tétován mosolygó színészek és rendőrök tódultak elő. A rendőrfőnöknek potyogtak a könnyei, egyik kezével a hasát fogta, a másik úgy maradt, a tbiliszi színész irányába nyújtva, mintegy felfedve a gödörnek meg a színpadon gyülekezőknek az általános vigalom okát: lám, nem én, hanem ő a ludas benne, ő okozta ezt a visszafojthatatlan, mindent elsöprő nevetést. A rákövetkező nap egész Batumi a tbiliszi színész nevétől visszhangzott, ez különben több bánatot szerzett, mint örömet, úgy neki, mint a városnak, amely ilyen hangos elismeréssel tisztelte meg. Hogy az események majd éppen így alakulnak, Dimitri a kezdet kezdetétől tudta, sokkal hamarább, minthogy magán megérezte volna ennek a dicsőségnek romboló, pusztító, megsemmisítő súlyát. De a dicsőség első napján, valamennyien elszédültek, mind a felmagasztalt, mind az őt felmagasztalók. Míg a színházban a munka folyt, az emberek tömegestől érkeztek, újra meg újra aláereszkedtek a gödörbe és lélegzetüket visszafojtva, megindult, lelkes rajongással hallgatták választottjukat. Szerencsére, gyorsan befejezték a padlózást. A rendőrfőnök, hogy a munkát meggyorsítsa, egy egész zászlóaljat „bérelt” Vezirisvili ezredestől, és nemcsak a színházi művészet iránt érzett szeretettől és tisztelettől vezérelve járt el így — neki, mint a hatalom képviselőjének, nyilván előnyösebb volt, hogy a színház újra rendeltetésszerűen működjön, és ne váljék az eszelős zendülők fészkévé. Az előadások elkezdődtek. Amikor a tbiliszi színész megjelent a színen — akár római tógában, akár spanyol köpenyben, akár grúz csohában — az asszonyok elsápadtak és sűrűbben legyezték magukat. És amikor híre ment, hogy a tbiliszi színészt elhagyta a felesége, még ez is, képzeljék csak, rendkívüli és kivételes voltának újabb bizonyítékaként szolgált: a város inkább örült ennek a szomorú eseménynek, mintha ő maga lett volna reménytelenül szerelmes a színészbe, s most, hogy asszony nélkül maradt, valamiféle reményt táplálhatna, legalábbis lehetségesnek vélte, hogy elfoglalhatja majd a csélcsap szökevény helyét az „özvegy” mellett. A tbiliszi színész pedig időközben ott üldögélt a feleségétől megtagadott fészekben, maga elé állította a tükröt, és merőn bámulta hasonmását a tükör mélyén. Egyedül vagyok, nagyon egyedül, mondta a hasonmás. Nem segíthetek, a magány ellen nincs orvosság, felelte a tbiliszi színész. A hasonmás akár ne is válaszolt volna, arcára volt írva a mély szenvedély. Rémült, aggodalmas, tágranyílt szemekkel bámult a tükörből kifelé, 1004
