Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Otar Csiladze: Vas-színház (regényrészlet - Balkó Ágnes fordítása)
mintha rettegve várná a tbiliszi színésztől, hogy most nyomban a tudomására hozza a rettenetes titkot, ami nemcsak az ő személyes életét érinti, de az egész világmindenséget. De a tbiliszi színész csak egyet tudott: hogy mindnyájan, valamennyien egyformán tehetetlenek és erőtlenek, de ha már egyszer a világra születtek, kötelességük kitartaniuk végig, ez az egyetlen joguk, amelyet a sors vagy a véletlen játéka juttatott nekik. De annak, aki rálépett a sors vagy a véletlen játékának útjára, annak az élet szenvedésekkel teli út; és minthogy e tudás birtokában van, nincs joga gyengének lennie, tűrnie kell a kínokat, nem szabad összeroppanni és meghódolni, elismerni a vétkeket, amelyekben nem vétkes és a bűnöket, amelyeket nem követett el, és amelyekért a büntetést viseli. „Az el nem követett bűnért való bűnhődés — a titokba beavatott kiválasztottak osztályrésze” — mondta tükörbéli hasonmásának; de a magány mégiscsak keserű volt, kínzó, elviselhetetlen. A magány, mint egy vénséges boszorkány, odatelepedett az ágya szélére, kicibálta nehezen elnyert álmának mélyéből, jeges, csontos ujjaival szívét markolta, a tüdejét, a máját, ágyában hideg verítékkel lepte be, és ő fuldoklóit, hánykolódott feldúlt ágyában, akár a partra vetett hal, kidüllesztett szemmel, csikorgó fogakkal, szánalomra méltón, erejét vesztetten, a rémület ölelésében, megmásíthatatlanul elhagyottan ebben a szobában, amelyet ő bérelt a saját pénzén, a saját hajlékában, a saját ágyában; miközben elegendő lett volna egyetlen szava, egyetlen tekintete, egyetlen mozdulata az asszonynak, aki őt elhagyta, hogy nyomtalanul eltűnjön mellőle ez a fogatlan, gennyedző szemű, mocskos vénasszony; a könyörtelen, férfit sem ismerő, mégis feslett banya, aki szerelem nélkül fogant és nem anyaméhből jött a világra, s maga sohasem lehetett anyává, ez a pokolfajzat, denevér, varangyos béka, féreg, torzszülött, rühes macska, halál cemendéje, hírnöke, követe, ez az éjjeli boszorkány, aki szemrebbenés nélkül odatelepszik egy idegen ágy szélére, és nyáladzó, fogatlan száját tenyerével takarva, vihog, vihog, elégedetten, boldogan, hálásan áldozatának, aki rendületlenül tűri tolakodó vendégét; a türelemtől eltorzított, hétrét görnyesztett áldozat, szánnivaló teremtmény, akit pedig Isten képére és hasonlatosságára teremtettek, Ádám sarja, világtalan kutyakölyök, aki csak a fényt, a jót, a tisztaságot keresi, ez az áldozat úgy sugdolódzott vele, mint szerelmesével a titkos légyotton, egyenesen a fülébe súgta (mintha bárki idegen meghallhatná:) „Nem lenne... nem lenne jobb most mindjárt véget vetni az egésznek, egyszer s mindenkorra?” — „Nem, nem jobb” — vihogott a magány. És múlt az idő, az élet lüktetett, az élet pezsgett. Batumiba, akárcsak korábban, a világ minden tájáról áramlott valamennyi pénznem, de nem kellett más, mint hogy a kikötőben felhangozzon egy angol gőzös kürtje, hogy mindezek a változatos bankjegyek nyomban elértéktelenedjenek. Mindenki a font sterlinget hajszolta, valamennyien a fontot követelték. A török lírától még a kikötői prostituáltak is fintorogtak. „Ragasszátok a feneketekre” — vetették oda a líra tulajdonosainak, és lármásan, nevetgélve siettek a kikötő felé, a lehetőségekhez képest kicsinosítva, kimosakodva, úgy igyekeztek, mint a kisleányok a dadus hívására. A tartályokban most kétszázmillió púd kőolajat tároltak, és elég lett volna, hogy valaki elbámészkodva alkalmatlan helyen sercintse meg gyufáját, hogy az egész város porig égjen. A munkások fizetésemelést követeltek, háborogtak. „Elegünk van abból, hogy aszonyaink csak éhkoppot főzzenek kaporral.” Ez rettenetesen, felettébb nem tetszett a bálnáknak. Dühükben csapdostak farkukkal és azzal fenyegetőztek, hogy más földekre telepítik át az üzemeket és az elégedetlenkedőket betevő falat nélkül hagyják. De a munkások nem féltek a fenyegetőzésektől, már régen tudták, hogy a bálnák nem mennek semmire sem nélkülük — végtére is a bálnák mégsem szedhetik szét és málházhatják fel a gyáraikat a hajókra. A homokra telepített kertben zenekar dübörgőit. Szolid tisztviselők szunyókáltak laktató ebédjük után a csíkos nyugágyban. A sétálók lába alatt kellemesen csikorgóit a száraz tűlevelekkel borított homok. „Es ön kisasszony, miként vélekedik a női emancipációról?” — kérdezte egy redingote-os fiatalember egy napernyős ifjú hölgytől. Az ijfú hölgy a vállán forgatva napernyőjét, így felelt, elragadóan nyújtva a hangokat: „Hogy miként? A höl-gyek-nek ez csa-ak jó, nagy-gyon jó” — „ De hiszen a nő elveszti minden értékét” — „E-egyébként a fé- érfi is”. A tbiliszi színész pedig, csónakjában heverve, az eget fürkészte. Mezítelen lábait egy kupac kifogott halon nyugtatta. Olykor a kupacból felszökkent egy-egy hal, 1005
