Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Otar Csiladze: Vas-színház (regényrészlet - Balkó Ágnes fordítása)
tani, természetesen csak nekik, a felingerelt, a feldühödött embereknek, hogy a trón rátörő előnyösebb a trónon ülőnél, amennyiben az utóbbi az előadás napján felszedette a padlót a színházban és kioltatta a világosságot, míg az előbbi, a padló és a világosság hiányának ellenére is megrendezte az „előadást”, hogy az egybegyűlteknek ne kelljen lógó orral távozniuk. Hiába is bizonygatta Daria, hogy rosszat sejt, senki nem hitt neki. Dimitrit hatalmába kerítette a vágy, hogy nemeslelkűségéről, figyelmességéről, rokonszenvéről tanúbizonyságot tehessen és ékesszólóan, hivatásos fellengzősséggel bebizonyította, mennyire bántó és méltatlan lenne fennhéjázni, semmisnek tekinteni a meghívót, hogy nem szabad elzárkózni azoknak a támogatása elől, akik majd csak ezután gyökeresednek meg városunkban, akiknek most minden új barát vagy ismerős drágább a kenyérnél, a víznél, a tetőnél a fejük felett. És, valójában, mi is következik ebből? Talán Dimitri a rokonuk volt vagy a barátjuk? Ha egyszer nem adta ki nekik a szobát (mikor is eresztett ő a házába lakókat és miért éppen nekik kellett volna kiadnia a szobát?), akkor a meghívást sem kellett volna elfogadnia. Ült volna otthon aznap este, ahogy Daria tanácsolta, akkor a későbbiekben nem viselkedtek volna olyan fesztelenül, olyan keresetlenül, akkor feszélyezve érezték volna magukat és nem változtatták volna a házat második színházzá, továbbra is tiszteletben tartották volna Dimitrit. De most már késő volt a fejéhez kap- dosni, a körmét rágni, nem maradt más hátra, minthogy ő is vele dúdolja, hogy „la, la, la” és tósztokban sirassa el a meggyalázott zászlót, az összetört lelkeket, a földbe szántott hantokat, egészen reggelig, egészen addig, míg a szomszédos udvarban, a kőkerítés mögött meg nem szólalt a felfordított kas alá száműzött kakas, rekedt, el- elcsukló hangon, akár a szamárköhögéses gyerek. Igen, késő volt és hasztalan szánni- bánni. Már a gödörben állt. Gondolkodás nélkül, önnön vakságában ereszkedett le a dohos pincébe, mintha egyenesen a pokolbéli ördög adósbörtönébe tartana, és ki tudja, kivergődik-e egyáltalán valaha is. És mindez azért, mert képtelen volt természete ellenében cselekedni, mert engedékeny és gyáva volt, vizet prédikált és bort ivott: beszédeiben türelemre int, míg maga elsőként ereszkedik alá a gödörbe. „Félek, félek!” — hajtogatta Daria könnyes szemmel, bizonygatta magáért és a másikért miközben öltözködött, fésülködött, ő pedig kiöltözve a színházi estre (egyébként ezt a jólnevelt úri párt is tönkretette akkor este, porral és pókhálóval mocskolta őket) egy teljes órán át magyarázta (mintha Daria először indult volna színházba), hogy nincs mitől tartaniuk, hogy ez az egész história, amelyet színre visznek, olyan távol esik a valóságtól, mint Batumi Odesszától. És vajon miért? Azért, mert az ember a rossztól való kimondatlan félelmében gondolkodás nélkül engedelmeskedik a rossznak, akkor, amikor a jót latolgatja és ezerszer is mérlegre teszi, ízlelgeti, hogy megbizonyosodjon felőle, valóban jó-e? Dimitri halandó volt, és mint valamennyien, gondolkodás nélkül engedelmeskedett a rossznak, bár — és erre akár megesküdött volna — amint kilépett az utcára, nyomban tudta, hogy ostobaságot művel. A várost szokatlan, ünnepi izgalom kerítette hatalmába, amiben volt valami olyan nyíltan kihívó, hogy egy gyerek is rájöhetett, ebből semmi jó nem származhat. Minden nyugtalanítónak tűnt, még az is, ahogy a vízhordó fiúk elkeseredetten kiabálták: „Ma a színházban grúz előadás lesz” — mintha először került volna Batumiban színre grúz darab, mintha sohasem érkezett volna ide egyetlen tbiliszi színész sem, ha másként nem, hát Dimitri édesanyjának meghívására. A színház előtt pedig egy tűt sem lehetett leejteni. Verekedtek a jegyekért. És a nép egyre csak tódult, özönlött, érkeztek gyalog és fogaton. A felszegett fejű, vicsorgó pofájú lovak csak üggyel-bajjal törtek utat maguknak. A kocsisok szitkozódzva káromolták egymást meg a színházat, a népeket, a lovakat, mintha attól féltek volna, hogy kocsistól-lovastól elmerülnek az emberingoványban, és iparkodtak mihamarabb odébbállni ezekről a veszedelmes helyekről. A színházból pedig — baljós előjel! — vöröses por gomolygott elő, akárha fellobbanó tűzvész füstje ... És az embereket a színház előtt már beterítette a vöröses por. A mélyen dekoltált hölgyek legyezőikkel fedték el arcukat, és ahelyett, hogy mint a kocsisok, odébbálltak volna, hátra sem pillantva, gavallérjaikkal együtt, minthogy a színház tulajdonosa már bejelentette, hogy baleset elkerülése végett a mai napon fel kellett szedetni a színház elkorhadt padozatát, ők csökönyösen nem óhajtották helyüket elhagyni, mintha abban hinnének, hogy konokságuk csodát szül, 998
