Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Otar Csiladze: Vas-színház (regényrészlet - Balkó Ágnes fordítása)
hogy a színháztulajdonos szavai hazugságnak bizonyulnak, és valaki egyetlen pillanat alatt új, biztonságos padozatot terít le a színházban. Különben nem volt abban semmi furcsa, hogy nem volt kedvük zokszó nélkül, alázatosan átengedni a „csatateret”, hiszen izgatottan, a gyönyör igézetében várták, hogy eljöjjön a nap, hogy ismét tündökölhessenek egymás előtt, egymást irritálják a Franciaországból, Olaszországból, de még Hollandiából is rendelt toalettjeikkel, gyémántos karkötőkkel, zafír fülbevalóikkal, korall nyakékeikkel. Nem voltak elkényeztetve látványosságokkal, nem számítva természetesen, a dobszótól hangos, Vezirisvili ezredes által kedvelt parádékat; talán eltekinthettek egy ilyen ritka és rendkívüli színjátéktól? És lám, tessék: hiába fáradt ide a méltóságos asszony, az előadás elmarad. Hogyhogy elmarad? Mi az, hogy elmarad? Legalább magyarázzák meg értelmesen, mi, miért, hogyan történt, állták körbe a hölgyek a tbiliszi színész hitvesét. Ö pedig válaszul csak a vállát vo- nogatta és mosolygott, bizonyosan már akkor is a szökésen törte a fejét, az utazáson, és mindahhoz, ami itt történt, nem volt semmi köze. De ebben a pillanatban férje, sápadtan, zaklatottan felugrott a legközelebb álló kocsi bakjára és magához ragadta a szót, akár egy megszállott, akár egy zendülő: és beszélt, beszélt (ehhez értett, ez neki való volt) egészen addig, míg el nem érte, amit akart, amíg az általános felháborodást, az általános elégedetlenséget nem terelte a kívánt mederbe, a gyűlölt (vagy hőn óhajtott) trón felé, hasonlatosan ahhoz a sötét, tudatlan parasztemberhez, aki megátalkodottságában lapátjával mélyít medret a viharban lezúduló víznek — a szomszéd kertje felé. „Jól beszél! Miért szórakoznak azok, velünk? Talán nem vesznek emberszámba?” — mondogatták a kék zubbonyos munkások, de nem csak ők. Valamennyien egyformán megalázottnak érezték magukat, és ezért nem esett nehezükre elhinni, hogy csakis az irántuk való tiszteletlenségből, nyilvánvaló gúnyból határozott úgy az igazgatóság, hogy felszedetik a padozatot a színházban. „Persze éppen mára korhadtak el a deszkák” — „Mert nem lehetett volna előadás után felszedetni, vagy holnapra halasztani” — hangzott mindenfelől, annyira, hogy zúgott tőle a fülük. Egyesek a polgármestert szidták, mások a rendőrfőnököt, megint mások mindkettőt egyszerre: az egyik hitvány fráter, a másik a tolvajok és csempészek pártfogója, ezért is van, hogy a mi városunkban fényes nappal is micsoda szörnyűségek esnek meg: éjjel meg már az orrunkat sem merjük kidugni az utcára, a parkban nem merünk leülni egy padra, mert ha isten segedelmével életben maradunk, akkor is abban távozunk onnét, amiben az anyánk a világra szült, akár Ádám a paradicsomból. És amikor a tbiliszi színész bejelentette a kocsi bakjáról, hogy a társulat kész a felszedett padozatú színházban is játszani, amennyiben a nagyérdemű közönség így is hajlandó megtekinteni az előadást, ismét lármázni kezdtek. Egyesek, a pénz visszafizetését követelték, mások — a színház bezárását. „Vajon meddig gúnyolódhatnak rajtunk ezek a szélhámos ripacsok? Holtrészegen kitántorognak a színpadra, két szót sem tudnak kinyögni. Persze, most mindenre hajlandók, csak a pénzt ne kelljen visszaadniuk; de nekem, uram, miért kell két órán keresztül talpon állnom, a port lélegeznem, és a pókhálókat szedegetni magamról”. De a kísértés hatalmas volt. És nemcsak magában az előadásban rejlett. Mindenkit érdekelt, hogy néz ki a színház, amelyben nincs padozat, és az sem kicsiny gyönyörűség, valameny- nyien előre örvendeztek rajta, hogy pormocskoltan látják a gavallérokat meg a hölgyeket kápráztató, éppen erre a mai estére csináltatott toalettjeikben. Végre pedig hatalmas volt a vágy is.— „áldozatot hozni”. „A művészet áldozatot követel” — nyilatkoztatta ki a bakról a tbiliszi színész. A művészet, ha úgy fordul a sora, valójában áldozatokat követel a művésztől, de nem a néptől, ám a tbiliszi színész tudta, mit, hol, és kinek mondjon. Nagyszerűen értett hozzá, hogy a mások becsvágyát és szenvedélyét szítsa, hogy az érzelmeikre hasson. Tudta, hogy elegendő füttyenteni, megadni a jelet, és a lavina elindul. És valóban, a tömeg megmozdult, előbb bizonytalanul, lomhán, mintegy imbolyogva, majd meglódult és kis híja, hogy a színház, aj- tait ki nem tépte — valamennyien a többieket megelőzve akartak belépni, valameny- nyien attól féltek, hogy kívül rekednek. A nézőtér helyén hatalmas gödör tátongott. A gödör alján lapátok és ásók hevertek. Az oldalpáholyokból felbontott földdel teliszórt padlódeszkák meredeztek elő. A fénytelen csillár sötétséget árasztott a gödör felé, amelyet mintha csak azért ástak 999
