Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Otar Csiladze: Vas-színház (regényrészlet - Balkó Ágnes fordítása)
\ nemzetsége, családja u tóv égre is kitöröltetett az életből, leírták, mivel elfojthatatlan rettegése és hűsége az álmokhoz mindenekelőtt attól a lehetőségtől fosztotta még, hogy hasonmását, nemzetségének folytatóját a világra nemzze, azt, aki a jövőbe vezető híd lehetne számára, és hogy ilyen módon ők ketten, feleségével a tovasuhanó élet nyomában megrekedő csend foglyai maradtak, akár a zsákba kötött vak kutya- kölykök. És a napnál világosabb lett, hogy mindkettőjük létezése értelmetlenné válik, ha továbbra is így folytatódik minden, ha semmi sem történik, se jó, de még rossz sem, ebben a hirtelen kiüresedett, hirtelen elvadult házban, ahol a lármás és nyughatatlan élet után nyomasztó csend uralkodott. Igaz, Dimitri sohasem helyeselte szülei életformáját, de immár nyilvánvaló, hogy maga sehogysem igazodott el az élet dolgaiban. Amazok a teljes életet élték, ő csak ábrándozott. Amazok szerették az életet, mindennapos örömeivel együtt, és meglehet, hogy naivabbak voltak, de erősebbek és mindenesetre állhatatosabbak is nála. Bizonyára ők is ismerték a rettegést, de hála a szeretetnek vagy csupán naivitásuknak avagy kitartásuknak, könnyebben felülkerekedtek rajta vagy legalábbis eltitkolták. Dimitri édesapja halálos ágyán a temetése felől intézkedett, miként fogadják az érkező barátokat és rokonokat, kit kell értesíteni a halálról és kit nem: édesanyja legalább annyit elmélkedett az elszenvedett veszteségről, mint arról, hogy el ne felejtsen a koporsóba tenni még valamilyen apróságot, amire férjének „odaát” majd szüksége lehet, például a dohányszelencét, vagy a kasmírkendőt, amelybe esténként a derekát bugyolálta az elaggott rendőrfőnök. Számukra a halál nem a megsemmisülés, a vég volt, csupán az élet átváltozása, mintha csak egyik vidékről a másikra költöznének, mint a száműzöttek Szibériába, és ott, az új lakhelyükön ismét együtt lehetnek és főképpen megmaradhatnak olyannak, amilyennek ezt a világot elhagyták. „Az édesapád elsőnek halt meg, hogy átmelegítse nekem a sírt” — mondogatta az anyja, amikor már maga is távozóban volt, és Dimitri nem is tudta meg soha, hogy őt akarta-e csupán megnyugtatni, a fájdalmán enyhíteni, vagy valóban így érzett. Nekik az élet öröm és fájdalom, szerencse és balszerencse szakadatlan és elkerülhetetlen váltakozásának mutatta magát, az élet minden dolgáról szilárd, bár meglehet, téves elképzelésük volt: nem rejtőztek a fájdalom elől, nem rettegtek a balsorstól és hálával fogadták az örömet is, a balsorsot is. A fiúk pedig úgy fogta fel az életet, mint a nyugalom kurta időszakú láncolatait öröm és balsors között és nem értette, hogy így voltaképpen az életet hárítja el magától. Olyan tétován szemlélődött, mint aki idegen házban ébred. A holmik, a tárgyak, a falak, a falakról a fényképek, úgy tetszettt, áthatóan fúrták belé tekintetüket, mintha türelmetlenül csak arra vártak volna, mit mond vagy mit tesz ez a hosszú álmából hirtelen riadó férfi. Akaratlanul is megrázta a fejét, mintha elijeszthetné, elűzhetné magától ezt az egész élettelen világot, megszabadulhatna feszült, nyomasztó pillantásától. Daria az ablak előtt ült, kötött. Jobb könyökével oldalához szorítva a meleg termofort, szótlan alakjával mintha még jobban elmélyítette volna a házban uralkodó csöndet, ő aki nem volt képes arra, hogy meghitt családi, legmagasztosabban asszonyi feladatát teljesítse, hanem sérthetetlen, már-már tárgyszerű közönyének, a belőle áradó türelemnek és alázatnak köszönhetően, úgy tűnt, mintha maga is a tárgyak élettelen, dologi világának része lenne, akár a kötőtűje, vagy a szék, amelyen ült. Dimitri fölpattant, papucsot húzott, köntösbe bújt. „Melegítsem az ételt?” — kérdezte mosolyogva Daria. „„Hol voltál? Miről ábrándoztál?” — mosolygott rá feleletül Dimitri, ahogyan a felnőttek mosolyognak a gyerekekre, amikor szóra akarják őket bírni, kicsi, gyermekes titkaikat kikémlelni. „Amikor kislány voltam, és megütöttem magam, a nagyapám felültetett a szamárra, és a fájdalom tüstént elpárolgott” — szólalt meg Daria és kötését a térdére eresztette. Dimitri kényszeredetten elmosolyodott. „Sohasem hittem volna, hogy a »szama- ragolás« — orvosság is lehet.” A szoba közepén állt, kezét köntöse zsebébe mélyesztve, és hallgatta, hogy ugrál a forró teáskanna teteje a konyhában, a petróleumlángon. „Az, az — orvosság” — kapott a szón Daria. „Mi nem élünk, mi csak kivárjuk a halált” — fortyant fel Dimitri. Daria szeme telefutott könnyel. Mindannyiszor ez történt vele, valahányszor elbizonytalanodott, megijedt vagy felindult — szemét nyomban elfutotta a könny. „Ki bántott, kislányom? Várj csak, nyomban ott termek!” — kiáltott hozzá a szőlőből a nagyapa; a nyári nap poros hősége csapott arcába, gombóc tolult 988
