Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Otar Csiladze: Vas-színház (regényrészlet - Balkó Ágnes fordítása)
torkába; hirtelen visszaváltozott a hajdani kisleánnyá; szalagos kék ruha volt rajta és nyikorgó gombos cipő a lábán, a szalmafonatú széken ült, a filagóriában, a szőlőskert szélén, és várta, hogy a nagyapja előhozzon egy fürt pókhálófedte szőlőt, vagy egy hamvas, rózsás őszibarackot. Ám ugyanakkor itt is jelen volt, a férje házában, és csodálkozva nézett a borzas hajú, csupasz lábszárú idegenre, aki köntöse zsebébe süllyesztett kézzel, fel-alá járkált a szobában, akár a vadállat ketrecében, időről időre lopva rátekintett, és tekintete tele volt néma fájdalommal, kimondatlan aggodalommal. És Daria nem tudta felfogni, melyik a valóság: a nagyapa szőlője — vagy a férje háza; a nagyapja hangja, vagy a hirtelen idegenné s szánalmassá lett férj. De akár így, akár úgy, ettől a naptól fogva a családi békén apró repedés támadt, bár a nyugodt családi élet napról napra táguló békés hasadékán át a múltnak még csak foszlányai látszottak: az egyiknek a szőlőskert, a mandulafa koronája alatt mozdulatlan álló szamár, a kupolátlan templom, a viaszgyertyacsonkok édesanyja sírján vagy a diákok csoportja a halottasház ajtaja előtt; a másiknak a döglött ló hasából lövedékként előpattanó patkány, a gödrökben bugyborékoló víz, a lemészárolt delfinek az öbölben, édesanyja vendégének káprázatos keble, vagy a tisztecske véres, fátyollal bekötözött keze, és combja között átnedvesedett nadrágja. Egyelőre nem volt másuk, mint a múltjuk. Minden, amit ismertek, és minden, amit az életben éreztek és megjegyeztek, akaratuk ellenére visszatérítette őket a múltba. De, jaj, a múltjuk nem volt közös, és egymás mellett fekve a hitvesi ágyban, mozdulatlanul és szótlan, mintegy egymás nyugalmát vigyázva, titkon, egymástól észrevétlen, vissza- siklott mindegyikük a maga múltjába, ahol mind a ketten sokkal könnyebben és felszabadultabban érezték magukat, és ahonnan minden reggel visszatértek terméketlen, jövőtlen valóságukhoz, bilincsbe verten és lelkifurdalásoktól sújtottan, hogy még egy éjszakát töltöttek együtt és mégis külön-külön. Olyan érzésük volt, mintha elárulták volna egymást, megszegték volna hitvesi esküjüket, minthogy a szerelmet, mely a jövő teremtésére rendeltetett, emlékekre herdálták el, úgy vonszolták, akár a tolvaj rókák a közös asztalról az étkeket, ki-ki a maga odvába; de gyötrődésük, szenvedésük, egymás előtti szégyenkezésük valamelyest enyhülésül is szolgált a gyermektelen, meddő házaspárnak, és bizonyos fokig ígéretül is, hogy a jövőben életükben döntő változás következik be, amelyet követően vagy végérvényesen és örökre elválnak vagy ellenkezőleg, mindörökre eggyé lesznek, egy testté egy lélekké, egymásba olvadnak, s attól a naptól kezdve telítve lesznek egymással, elválaszthatatlanul és örökre összefűzve, mint az éjjel és a nappal, mindaddig, míg minden egyes erecskéjük, minden egyes izomszáluk, minden egyes sejtjük meg nem szabadul, meg nem tisztul az átélt rémülettől, félelemtől és kétségektől, amíg ők maguk meg nem bizonyosodnak arról, hogy ők is csak közönséges emberek, akik a közönséges emberi sorsot érdemlik, hogy nem csak képesek, de kötelesek is egy új egyedet nemzeni, életre kelteni, amely hasonlatos lesz hozzájuk, és mindegy, hogy a jövőben örömet vagy fájdalmat hoz-e rájuk, boldog lesz-e vagy boldogtalan, de mindaddig létezésüket életnek sem lehet nevezni: egyik nem emelte fel fejét végetérhetetlen kötése felől, a másik lángoló beszédekre fakadt, olyan emberek védelmében, akiknek voltaképpen már semmi másra nem volt szükségük, csak hogy elföldeljék őket, és olyan emberek szívére igyekezett hatni, akiket az emberi akarat irányított, nem a törvény . . . Hát persze, hogy egyikük sem ezért született erre a világra, nem ez volt az az elmulaszthatatlan kötelesség, melyet előbb vagy utóbb, de teljesíteniük kellett, akarták vagy sem, jutott-e rá erejük és tehetségük, vagy sem, minthogy az élet bizonyára kijelölte már helyüket végtelen színpadán — helyüket, amely meglehet még kisebb, és jelentéktelenebb, mint az a színpad, amit Ketevani asszony házi előadásaira rendeztek be a teraszon, férjének, a rendőrfőnöknek alattosai, azonban ezt a helyet lényegesen nagyobb számú közönségnek szánta, akiket egyáltalán nem érdekel a tehetség vagy tehetségtelenség, a bátorság vagy gyávaság, akik csak azt követelik, velkozz me/teieni e <i dobogón, fedd föl előttük egész testedet, lelkednek minden zugát. Mind a ketten, a férj és feleség is, kitaláltak vagy belátták ezt. ám a belátás nem volt elegendő, hogy ez az egyetemes törvény, az általános rend meg nyújtsa a vágyat, a vágy szenvedéllyé legyen, és a szenvedély új életet fakasszon: egy ösztönzésre, lökésre volt szükségük, szemléltető példára, amely őket is a szín