Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Otar Csiladze: Vas-színház (regényrészlet - Balkó Ágnes fordítása)
dozva, rejtekhelyükről előtörtek a szabadba, a fényre, mintegy másodszor születtek, és ezúttal végérvényesen, mindörökre. Türelmetlen reménységgel, mint fuldokló az oxigéntömlőt, várták, minden reggel az újságokat. A vitatkozó felek négyrét hajtott újságokkal hadonásztak egymás orra előtt, egyesek az Iveriával, mások a Kvalivsd, mintegy jelezve, hogy nem a levegőbe beszélnek, hanem megalapozott gondolatokat hangoztatnak. Átmeneti időszak volt ez, az elmúlt évszázad a végét járta, avittan és szenilisen, velejéig rothadtan megszámlálhatatlan bűnétől és nyavalyájától, homlokán viselve tehetetlensége bélyegét, már nem e világhoz tartozott; a rákövetkező század pedig, mely majd helyébe lép, még a bölcsőben feküdt, és onnan fenyegette a világot nyáladzó fogínyével összeharapdált, apró öklöcskéit mutogatva. És az emben is mintegy meghasonlott magával: egyik kezével az orvosságot töltötte a halódó század szájába, míg másikkal a jövevény bölcsőjét ringatta. Az emberek sajnálták a távozó századot, minthogy már hozzászoktak, és féltek az újtól, amely kétségkívül sok mindent feledtet majd velük, sok megszokottról kell majd lemondaniuk, és isten tudja csak, mit hoz a helyükbe, mit kínál cserébe. Tulajdonképpen nem is élték, csak kivárták ezt az időt, reménykedve, hogy mihamarabb eloszlik majd a köd, végesza- kad a bizonytalanságnak, ráadásul, hogy mindez fájdalommentesén zajlik majd le. És persze, a várakozás meggyorsítására a legmegfelelőbb eszköznek a végeláthatatlan vendégeskedések tetszettek, a terített asztal, a féktelen tivornyák, az ostoba szerencsejátékok, és leginkább a véget nem érő vitákkal tarkított eszmecserék a mindennapos, bosszantó, közönséges semmiségekről, mintha a megbomlott élet'a kocsisok szemtelenségében, a pincérek kapzsiságában és a kofák csalásában nyilvánult volna meg, mintha ezeknek az apróságoknak híján a rend azonnal helyreáll, a szamár fára mászik, a macskából bort fejnek és a szuka bárányt ellik. Isten tudja, hogy mire vártak, és általában azt sem tudták, hogy mire lehetne várni, és mégis várakoztak, tétlenül, remény és hit nélkül, minthogy mióta csak magukra eszméltek, örökösen vártak valamire, valamire, aminek nem volt arca és nem volt neve, hiszen megfeledkeztek róla már azelőtt, hogy várakozásuk értelmetlenségét beláthatták volna: az értelmetlen várakozás értelmetlen életre kényszerített, arra, hogy fondorkodj és alakoskodj: ha egy-két napig nem látogatod atyádfiát, már szemrehányást tesz, hogy elhanyagolod, ha nem látod házadban vendégül futó ismerősödet, halálos ellenséget szerzel... És nem mintha az emberek egymásért rajongtak volna, hanem mert a magánytól rettegtek. A magány gondolatokat szült: a beváltatlan remények, telje- sületlen ígéretek, elkövetett hibák, az átélt szégyen pillanatainak egész regimentje kerekedett fel, támadt elő gondolataikban, és ott éppoly állhatatosan susogtak, zizegtek, mint a tengerparti kert, melyet meddő homokra telepítettek. Az ősöknek még idejében sikerült eltávozniuk, örökre elnyugodniuk, beletelepedve a családi albumokba, a falon függő sötét képkeretekbe. De az idő nem nyugodott, az idő nem ismerte az évszázadok között feszülő határokat, és úgy kuporgott ott, akár a hontalan mindörökre összecsomagolt batyuján. A kikötőkben nem fértek el a hajók. A kormos révkalauzok egymás után vezették a kikötőbe a hatalmas, part után vágyódó hajókat, akár a kerítőnő a sóvár vőlegényeket, és a város méhe válogatás nélkül fogadta magába a legkülönfélébb fajtájú és származású magvakat. A kávéházakban egymást érték a fezes törökök, bőrnadrágos németek és a kurta kockás szoknyát vi- velő skótok. Maga az ördög sem tudta volna itt kideríteni, melyig a rigó, melyik a varjú, ki a néne és ki az unokaöccs. Minden a feje tetejére állt, és ahogy a szólás tartja, a kutya nem ismerte meg a gazdáját. De a cseréptetős, földszintes ház egyelőre még őrizte függetlenségét, meghúzódva a magányos zúgban, elrejtőzve a sűrű zöldben. A házban síri csend honolt, nehéz volt elképzelni, hogy itt valamikor lármás, vidám társaság gyülekezett, színielőadásokat rendeztek és a díszletező rendőrök lopva kortyolgatták a tálalóból orzott pálinkát. Eltűntek „a múlt nagyságának nyomai” és a ház újabb, jelenlegi lakóinak majd nyilván épp így el kell tűnniük, nyomtalanul, föltéve, ha létükben nem történnek gyökeres változások. Már csaknem az életük felét leélték, a maradék hányadtól már semmit sem várhattak, legföljebb az örök és háborítatlan nyugalomba, a halálba válthatott át, belenőve apránként, észrevétlen, hangtalan, mint az árnyék az árnyékba, a felhő a felhőbe, a semmi a semmibe. Ilyen gondolatokkal ébredt Dimitri egy szép reggel, és élesen belényilallott, hogy 987
