Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Otar Csiladze: Vas-színház (regényrészlet - Balkó Ágnes fordítása)

nevelték fel a nagyszülei, amikor pedig elhaltak, az édesapja vette magához, aki az odesszai egyetem tudományos munkatársa volt, Melikisvili és Petriasvili professzorok a hazai tudomány nagy reménységét látták benne, a jövő büszkeségét. De egy alkalommal az utcán valakinek a védelmére kelt, és a banditák egy vasbunkóval szétverték a fejét. Daria elárvult. Sokáig súlyos beteg volt. Az odesszai grúz kolónia könyörületből magára vállalta, hogy gondoskodik róla. Valahogy ezúttal is életben maradt, de mivégre, maga sem tudta: mit várhat még az élettől, miféle bajok és szerencsétlenségek leskelődnek még rá? Amikor Dimitri megkérte a kezét, ajánlatát úgy fogadta, mint az iránta megnyilvánuló, immár megszokottá lett könyörület jelét, és nyomban elhatározta, hogy egész életével fog áldozni, a szolgálója lesz, a rabnője, hogy egyúttal visszafizethesse mindazt a jóságot és a gondoskodást, melyet nagylelkű emberek sokaságától kapott, akik annyit fáradoztak azért, hogy kiragadják a halál karmai közül, melyet ő maga ugyancsak hőn óhajtott menedéknek látott. Attól fogva, hogy Dimitri felesége lett, egyetlen igyekezete volt csak; hogy róla gondoskodjék, őt szolgálja, egyetlen öröme — ha örömet szerezhetett neki. És mégis, tévedhetetlen női ösztöne megsúgta neki, hogy mégsem lehet férjének feddhetetlen társa, mert nem teljesítette asszonyi kötelességét — társával nem ízleltethette meg az apaság örömét. De lénye, az élet kegyetlen viharaitól megtörve, annyira elerőtlene- dett és megdermedt, hogy már nem merészelt új hajtást növeszteni, bár szenvedélyesen kívánta és forrón imádkozott érte. A férje tekintettel volt rá, és soha nem tett szemrehányást, de ő maga titkon bánkódott meddőségén éppoly keserűen és vígasztalhatatlanul, mint édesanyja, nagyszülei és édesapja korai halálán.

Az élet pedig ment a maga útján. „Van szerencsém! Van szerencsém!” — bókolt Vezirisvili ezredes a tarka napernyők alól kacéran kitekingető hölgyeknek, mint annak előtte, és fel-alá száguldozva táncoltatta kancáját. De a munkásnegyed egyik esőáztatta, mohos, rogyadozó viskójában, már második éve görnyedt az asztal fölé, mintha térde-könyöke hozzáragadt volna, egy bozontos, nagyszakállú munkásember, Ivane Szogorasvili, és szemét vakulásig erőltetve, a szilács fényénél fordította a „Kommunista Kiáltványt”. A kékzubbonyos munkások szüntelenül az utcán gyülekeztek, és vörös zászlót bontva a Marseillaise hangjaira meneteltek végig a városon. A polgárok mindenfelől elősiettek, eszmecserét folytattak, évődtek, vitáztak a tüntetőkkel, de a Birodalom nem ért rá vitatkozni, a Birodalom érezte, hogy ütött az utolsó órája, most már egyetlen csapással, erőszakkal akarta elérni azt, aminek a saját terve alapján fokozatosan, az idő múlásával, éppen hogy apródonként és szinte maga magától kellett volna megvalósulnia. A cári főkormányzó korábbi, kimódolt, alattomos ármánykodása most nyilvánvaló önkénybe csapott át; gátlástalanul tombolt a könyörtelen önkény. A börtön zúgolódott, nyögött. A börtönudvarra dübörögve gördültek be az elkobzott, illegális sajtókkal megrakott parasztszekerek. Az egész ország egyetlen hatalmas börtönné változott. A feldúlt falvak helyén katonai táborokat létesítettek. A templomokban és kolostorokban csapatok állomásoztak. A katonák pálinkával leitatták az apácákat, és arra kényszerítették őket, hogy táncoljanak. Most már csupán a bomlott agyúak ábrándozhattak a szabadságról, önkormányzatról, esküdtszékről vagy arról, hogy Tbiliszi egyetemet kapjon. A cenzorok tollal a kézben éberen virasztottak, sehol, még véletlenül sem csúszhatott át a szó: „Sza- karthvelo”: vastag, dupla vonallal törölték ki, és akkurátus, elszánt betűkkel azt írták föléje: ,a mi vidékünk”, „a mi tájaink”, de nem hiába mondják, hogy minden kár haszonnal jár. Kitűnt, hogy Grúzia még mindig nem halott, bármennyire kedvére lett volna ez sokaknak, most is csak aludt, bár tompa, mély álommal és hogy ilyen durván, ilyen kíméletlenül riasztották fel, talpraugrott, körülnézett és megrázta fejét, hogy elűzze az ármányos bódulat maradványait is, mely még egyre fátyolozta gondolatait. A Nuri bazár antikváriusának bódéja előtt esténként egy tűt sem lehetett leejteni. Vitatkoztak ott mindenről, amiről csak vitatkozni lehet, amiről két különböző véleményt lehet hangoztatni. Igaz, ezek a viták egyelőre még gyakran vezettek ellentétes, végletes ítéletek ütközéséhez, és eszmék cserélése helyett szőrszálhasogatásokba torkolltak, amelyekben a vitázó felek okvetlenül győzelmet kívántak aratni, ám az ügyet szolgálták, új igék, új meggyőződések, új törekvések születtek . . . Helyesebben, a lélek mélyén már régen megszülettek és eltemettettek, s most végre, a levegőtlenségtől fulla986