Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 11. szám - Otar Csiladze: Vas-színház (regényrészlet - Balkó Ágnes fordítása)
OTAR CSILADZE Vas-színház Amikor Dimitri és Daria megtudta, hogy a tbiliszi színésznek fia született, azt se tudták, hogyan mutassák ki az örömüket. Nagy kő esett le Dimitri szívéről. Mindenekelőtt abban reménykedett, hogy többé senki sem veri fel majd az ágyból éjnek idején, de főképpen annak örült őszintén, hogy ideiglenes szomszédjának végeláthatatlan hányódásai ilymódon szerencsés véget értek. Mostantól fogva ez a zavaros fejű ember is tisztes, rendes életet fog élni, egyetértésben az egész világgal, mert akárhogy is, de nem marad ideje, hogy mindenféle ostobasággal foglalkozzék; a család megköveteli a részét, és ő, mint családos férfi, természetesen annyit nyújt majd, hogy többé nem lesz kedve a gödörbe mászni vagy a barikádon pöffeszkedni. Emellett, jóllehet Dimitri az egész elmúlt, feszültségekkel teli esztendő alatt gyakran haragudott a tbiliszi színészre, aki nem kevés kellemetlenséget okozott neki, mégis észrevétlen hozzászokott szomszédjához, mi több, megkedvelte és most őszintén bánkódott, hogy többé nem tud csak úgy egyszerűen találkozni vele; de eszébe vehet-e ily önző érzelmeket, kimutathatja-e bánatát ily hatalmas boldogság előtt, amellyel a sors az ő „örökös” hívatlan vendégét vagy ha úgy tetszik „kínzóját”, álmának háborítóját, csendjének felbolygatóját megajándékozta. írva vagyon: „szeressétek ellenségeiteket!”, így Dimitri is szerette a tbiliszi színészt, szerette esztelenül, annyira, hogy boldogságát is sajátjának érezte. Daria szorgoskodott, pörgött akár a motolla — asztalt terített, pompás vendégséget kerekített. Még-anyósa is, ha kipillanthatna a sírjából, méltányolná. Egyébként maga Daria is viselős volt, minden órában rátörhettek a szülési fájdalmak és keservesen viselte óriási hasát, ám ő is, akárcsak férje, nem gondolt most magával — olyan súlyos tehertől szabadultak meg, hogy mindketten a hetedik menyországban érezték magukat. Ma mindhármuknak, a házigazdáknak és vendégnek, közös örömünnepe volt, már csak azért is, hogy most szót ejthettek a tbiliszi színész feleségéről, amit korábban nem engedhettek meg maguknak, bár mind a hárman fájdalmasan érezték hiányát, mind a hármuknak hiányzott, mintha valamennyiüket elhagyta volna, nemcsak a férjét. Most pedig a sors váratlan fordulata visszatérítette őt valamennyiükhöz, és mind a négyen ismét együtt voltak, akárcsak ismeretségük első napján. Attól a legelső naptól fogva (istenem, hogy repül az idő!) már majd egy év telt el, különben mi is az az egy év, ha kiderül, a boldogságra kell várni? Semmiség. Egy évet még a pokolban is ki lehet bírni. De a tbiliszi színész, az ifjú apák szokása szeript, úgy viselkedett, mintha nem nagy boldogság érte volna, hanem a boldogság elvesztését siratná — mímelte, hogy kedveszegett, és pillanatonként kiáltott fel: „Na tessék, vasjármot vetettek a nyakamba!” — „Ugyan már! Hogy beszélhet így. így felénk csak az özvegyek beszélnek. De maga... de maga...” — az izgatott Daria nem tudta befejezni a mondatot. „Azért szólok így, mert dalaimat átdaloltam, mezőimet felszántottam. Gondjaimat elárulta áruló harkály, az erdő szorgos fia, e világ pusztító haramia” — nevetett a tbiliszi művész. „Nos, ma csak a szép dologról essék szó! Az életről. A boldogságról. Végül is új ember lépett a világba” — szakította félbe Dimitri. „Isten veletek vitéz csapatok, lobogók, ütközetek”* — a tbiliszi művész nem csillapodott. „Mikor készül indulni? Bizonyára hamarosan?” — kérdezte Daria köny- nyes szemmel. „Nem olyan nagy vesződség nekem összekészülni, Daria, kedves Daria. Féltucat könyv, meg a takaróm, más nincs is.” És újra feldübörgött a zongora. Az aranyozott gyertyatartóban sercegtek a gyertyák. összecsendült az edény. Mindössze hárman voltak, de a házban a régmúlt időkre emlékeztető lárma kerekedett. És az arcképek is mintha megelevenedtek volna, * Kardos László fordítása. 983
