Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Otar Csiladze: Vas-színház (regényrészlet - Balkó Ágnes fordítása)

mintha csakugyan visszatért volna a múlt; felragyogtak, elborultak, az arckifejezésüket váltogatták, mintha maguk is osztanák és átélnék ennek a vadidegen embernek boldogságát. Csak éppen ennek a „vadidegen embernek” tűnt úgy, hogy semmi sem változott, és most is ugyanaz nyugtalanította, háborította, ami korábban, bármily váratlan — mégis megszokottá lett — betoppanása alkalmával. Ugyanaz a zabolátlan álmodozó és ugyanaz a megátalkodott lázadó maradt. Éppenúgy áradozott színháza mindennapjairól; éppenúgy magasztalta és dicsőítette színészeit, avagy gya- lázta őket; éppenúgy fenyegetődzött, hogy kitekeri a nyakát annak az aljas, névtelen feljelentőnek, aki, a jelek szerint, megsúgta a szinódusnak, hogy a színház egy „szent darabot” készül bemutatni; és éppenúgy el volt ragadtatva saját agyafúrtságától, s éppenúgy dicsekedett, hogyan csavarja az ujja köré a szinódust is, a cenzúrát is, a rendőrséget is.

„Elég volt megváltoztatnom a darab címét, és senkinek sem jutott eszébe, hogy az »Alekszandre királyfi" — azonos a »Ketevani királylány«-nyal. Félnek, de még hogy félnek Alekszandre Kazbegitől. Mert Kazbegi tudta az igazságot. És azok, akik az igazság tudói, veszedelmesek a birodalom számára. És számunkra, egyszerű halandók számára úgyszintén, mert megbolygatnak minket édes álmunkban, nem engedik, hogy nyugodtan nyeljük le a falatot, nem engedik, hogy békességben éljük napjainkat, amelyeket az Úristen irgalmasan nekünk juttatott. Grúz Homérosznak neveztük őt, de úgy bántunk vele, hogy a bolondokházában végezte. Nem Gomernak mondtuk, mint az oroszok, hanem görögösen: h-val. És éppen azon a napon, amikor a grúz Homérosz kilehelte a lelkét, egész Tbiliszi a Mustaeti parkba indult, hogy egy sosevolt, bámulatos látványosságban lelje kedvét. Azon a napon, a Mustaeti parkban léghajóval egy szamarat készültek a levegőbe emelni, és egy csöppet sem meglepő, hogy megfeledkeztek írójukról, a saját írójukról, az igazság tudójáról, aki előtt megvilágosodtak a mélységek és éppen ezért idegen, érthetetlen, elfogadhatatlan maradt kortársai számára. De mégis úgy történt, hogy megcsalatkoztak valamennyien, a kortársak, bolonddá tették őket, mert azon a napon nem a szamár emelkedett az égbe, Kanem Alekszandre Kazbegi lelke repült az Űrhöz. A szamár a földön maradt és mind a mai napig közöttünk van. őt bámuljuk, benne reménykedünk, az ő eszével élünk. Ügy kell nekünk! Aki nem ismeri a saját értékét, az nem is érdemel semmi jót. Töltsél Dimitri, igyunk még egy pohárral. .. Éljen az ügyvéd parókája meg a komédiás maszkja, mert mind a kettő, tudd meg, egy és ugyanaz! Paróka és maszk nélkül senkinek sem kellünk. A paróka meg a maszk tartanak el minket!” — háborgott, fortyogott, hahotázott a tbiliszi színész, és újra feldübörgött a zongora, összecsendült az edény, sercegtek a gyertyák.

Lám itt jön a kedvesem Már eljön a kedvesem Futok elébe Kendőm elvetem La, la, la . . .

Néhány nap múlva a tbiliszi színész mindörökre búcsút vett Batumitól; jóllehet a búcsúbanketten — természetesen a „Francia” étteremben — bizonyosra ígérte mélyen lesújtott, elárvult társulatának, hogy hamarost, nagyon hamar és ezúttal már mindörökre visszatér hozzájuk, és egész tehetségét, egész művészetét, sőt egész életét a Vasszínháznak szenteli.

A ház, az ugyanaz maradt: földszintes, cseréptetős hajlék, belesüppedve a zöldbe (a citrom- és mandarinfák, melyeket még a rendőrfőnök ültetett, éppúgy gyökeret vertek, mint a német kertész csemetéi). Az ágas-bogas fügefa rücskös könyökével a kőkerítésre támaszkodva szomorúan fürkészte az utcát, mint az elhagyott otthonok süketnéma őre. És a kerítéskapu is zöldre volt mázolva, éppúgy mint régen, csak most, amikor megnyitották, felvonított, akár a kivert kutya, így a ház lakói már annak előtte értesültek a vendégről, hogy a látogató a csikorgó murvával felhintett

984