Életünk, 1986 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 11. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A kibontakozás (elbeszélés)

hátrahajolt, apró kézmozdulattal jelezte, hogy figyelmet kíván, majd szemlátomást büszkén kijelentette.

— Én a párválasztás nagy csatáját már megvívtam.

A feleségére pillantott, elismerésre várón, az asszony azonban, úgy tett, mintha mit sem hallott volna. Ő volt hát a nagy csata tétje. Magába húzódva ült, mintegy beleomolva két löttyedt melle közé, puhán, közönyösen, jellegtelenül. Egyetlen vonása sem utalt arra, hogy valaha szép volt, sőt arra sem, hogy rokonszenves lett volna. Kifejezéstelen arcán megállás nélkül apró rángások futottak végig, hol a szemöldöke kúszott a homlokára, hol a szemhéja mozdult félre kacsintás-formán, hol a szája csúszott oldalra, hol a ráncok öltöttek új rendet a homlokán. Mindeközben üveges szeme úgy meredt, mintha vak volna, s nem látna semmit maga körül.

— A párválasztás — törte meg a csöndet Kövesfalvi hosszú, nyomasztó szünet után — az ember legfelelősebb cselekedete, valójában egy mindkét félre érvényes szövetség megpecsételése, aminek érvénye csupán a testi lét elenyészésével szűnik meg. Tehát a párválasztás és a házasság az erkölcsi világrend földi alapköve, úgy illeszkedik az általános erkölcsi világrendbe, mint tégla a falba.

Árulkodó metafora, ha mindaz amit láttam, hallottam, nem kábít el, bizonyára már ekkor tetten értem volna a kálvinista Tartuffe-öt, aki a párválasztás nagy csatáját férjes asszony megnyerésével koronázta meg. Az ő kifejezésével élve, kirántott egy téglát az erkölcsi világrend szilárd falából, s ilyenformán az épület összedőlésén munkálkodott. Ezzel ráadásul még dicsekedett.

Sóhajtásszerű nesz hallatszott, a kitárt ajtó sóhajtott, s nyomban utána egy gyerekesen elfogult hang üzenete hangzott el:

— Kész az ebéd, apuka kérem.

A meglepetéstől dermedten bámultam ró, azt az Adriennt, aki a küszöbön lehe- tetlenkedett, nem ismertem. Alig hittem a szememnek. Mindig kifogástalanul, mindig elegánsan öltözködött, most viszont világoskék ruhája elé zöldesszínű kötényt kötött, a suszterek kötényéhez hasonlót, a lábán otromba papucs. A külső hagyján. De megváltozott a viselkedése is, félszeg és alázatos volt egyszerre, esetlenül hajlongott, mint a vendégeket az asztalhoz vezető pincér: — „megfelel az asztal, kérem? Akkor, ha szabad ajánlanom, tessék helyet foglalni, ha nem, majd keresünk egy másikat.” Arca merő bizonytalanság és bocsánatkérés.

Mi ütött ebbe a nőbe?

Szemem önkénytelenül az apára fordult. Épp akkor emelkedett föl ültéből:

— Hát akkor... — invitálásképpen széttárta két karját, s a nyitott ajtó felé intett.

Odaát, az ebédlőben legalább tizenkét személyes asztal, négy személyre megterítve. Mellette a templomi székekhez hasonló, merev, egyenes hátú újgótikus székek. Csak a vészbíróság hiányzott, de bármely pillanatban beléphettek, hogy megkezdjék a tárgyalást. Az ítélet kötél általi halál, amit esetleg a láthatatlan hatalom életfogy- tiglanra változtat.

— Parancsolj, édes fiam — mutatott a helyemre a ház ura.

A mosoly szétmázolódott az arcán, kritikus szemmel mérte végig az asztalt. Ítéletvégrehajtó hangon mordult a lányára:

— A szalvéták! — a szó, mint az ostor csattant.

— Igenis, apuka kérem — a riadt választ inkább Adrienn szájáról olvastam le, semmint hallottam.

— A szalvéták! — csattant másodjára is az ostor. — Hova kell tenni a szalvétákat?!

— A baloldalra, apuka kérem.

A bűntudatos választ ideges kapkodás követte.

Az ebédet Adrienn szolgálta föl, ingajáratban közlekedett a konyha és az ebédlő között, rendkívül buzgón, rendkívül sután. Arcán rémület, kezében a levesestál, arra koncentrált minden idegével, de úgy, mintha e tálon kívül semmi az égvilágon nem létezne, semmi az asztal körül, sem a szőnyeg a padlón. Homlokát kiverte a verejték, tekintetét fölitta a gőzölgő leves, lépése elbizonytalanodott. Visszafojtott lélegzettel lestem, mikor bukik el. A megkönnyebbülés sóhajtása tört elő a torkomból, mikor

965